Valójában ez a címe Csehov tragikomikus drámájának (Visnjik), csak a magyar fordításban változott Cseresznyéskertté. Ennyi a dolog dráma- és irodalomtörténeti része. Valójában arról akartam írni, hogy pár hónappal ezelőtt eladtam a komlósi vadászházamat, melynek kertjében 34 örökzöld, ezen belül 19 fenyőfajta volt… és kébé 4o meggyfa, s egy hatalmas cseresznyefa. Egy miskolci “Lopahin” vette meg, aki hamarosan letúrja az én hajdani kis faházamat, hatalmas rönkházat épít a helyére, hiszen onnan nyílik legszebb kilátás a Bükkre. “Kivágjuk a fákat. Villát fogunk építeni” (Csehov: Cseresznyéskert – Lopahin)
“Ne sírj anyácskám. Majd ültetünk új fákat.” (Ánya)
Azelőtt, amíg miénk volt, órák hosszáig ültem a teraszon, néztem a kertemet és a tájat, vörösbort kortyoltam és elégedett voltam az életemmel. Nemrég aztán visszamentem, hogy elhozzak néhény ott maradt trófeát… de mát csak magam elé néztem, nem is pillantottam a kertre, sem a tájra, mert fájt volna mindazt látnom, amit szerettem, s ami már másé. Olyan ez, mint a régi szerelmek: jobb nem látni később őket, nyugodjanak csak a szép emlékezet lelki temetőjében. Vagy húsz évvel ezelőtt találkoztam kamaszkori szerelmemmel, s emlékszem, mekkora csalódás volt látni a hajdan üde lánykát foghíjasan, kövéren, felpüffedt arccal. És nemég, amikor az eladott puskáimat láttam egy vadászbolt polcán… Felújítva, barnítva… Nem volt már rajta az a patina, ami sok évtized vadászatával rakódott rá, és kopott le róla a szín, amíg “együtt jártunk”.
Amikor a montenegrói vadászházamat pár évvel ezelőtt elkótyavetyéltem, könnyebb volt elviselnem, mert a távolból intéztem az adásvételt. Csak az a tudat szorongatta a torkom, hogy már sosem látom a helyet, ahol 25 éven keresztül elégedett voltam az életemmel.
Nem szeretek visszamenni a régi helyekre, sem visszanézni. De mégis, mióta egyre gyakrabban teszem le a poharat, szükségét éreztem a szenvedély valamilyen formáját magamhoz venni. Ezért vettem magamhoz a múltamat. Mert mim marad a végén, ha se jövőm se reményem, és még a múltamat is eleresztem. És hidd el, Barátom, annyi emlékeznivalóm van, álmatlan hajnalokon… Emlékezni. Néha még a kétely is elfog, hogy mindez igazán megtörtént-e velem. Néha nem vagyok biztos benne. És amikor elhiszem, akkor is úgy érzem, el akar illanni…! Mindez mintha tegnap történt volna, és mégis, hol van már a tegnap…? Megfoghatatlan messzeségben, mint a halottak. És mintha a sorsom is azt akarná bizonygatni, hogy már csak egyedül kell lennem, amíg élek, az emlékeimmel. Hát igen. Az ember nem tud a múltjától megszabadulni. Különösen, ha nem is akar.
“Isten veled, te ház. Mire elmegy az ősz és jön a tavasz, te már eltűnsz a földről, lebontanak”. (Sarlota Ivanovna)
“Szépséges, gyönyörűséges kert, isten veled” (Ánya)
Tegnap aztán újabb vezéráldozat; elbúcsúztam az afrikai, alaszkai és kanadai trófeáimtól, melyeket a Magyar Természetudományi Múzeumnak ajándékoztam (mivel a hatvaniak egyenlőre hezitálnak). És azoktól a műtárgyaktól és vadászati régiségektől, melyeket még a legendás nagyapám gyűjtött a Balkánon, és amelyeket azóta láttam naponta, amikor először nyílt ki a szemem. Nagyapám, aki amatőr festő is volt, és szenvedélyes múzeumlátogató, büszke lenne rám, hogy szorult helyzetem dacára nem tettem pénzzé a gyűjteményt, hanem egy fontos közintézmény épülésére leend.
A családi házat, szüleim házát is megveszi valamikor egy csantavéri lop-ahin (konkrétan: női Lopahin). A kertet már tavaly megvette. Kivágatta a fákat, felszántatta, bevetette haszonnövényekkel. Mindenhol haszonelvű Lopahinok tenyésznek, mint az élősdi dudva.
“Bezártak. Itt felejtettek. Nem baj, elüldögélek itt. Az életem úgy elment, hogy észre sem vettem.” (Firsz)
C.
