az önéletrajzi jellegű Napszél című kulcsregényemből. ((Félig fikció. (Átírt változat)).
Vettem egy négyéves dízel Suzukit, taxizni kezdtem. A nyóckerben béreltem egy lakást: belső udvar, káposztafőzelék-szag… Nem jártam el sehova, minden szabadiőmet a múltamban töltöttem, mert csak ott volt valami, ami boldoggá tett. Nem vártam a holnapokat, mert nem volt benne semmi várnivaló. A Keleti droszton dolgoztam. Amikor előtte két évvel elutaztam Pestről, még tele volt a város hajléktalanokkal, csövesekkel; a padokon ültek, lábuknál kétliteres flakonokban tablettás bor; danolva és káromkodva igyekeztek túlharsogni a város zaját. A taxisoktól tudom, hogy Alaszkába távozásom után nem sokkal a városvezetés kipaterolta a hajléktalanokat a Belvárosból. Némelyikük a Kamaraerdőn épített magának olyasféle kunyót, mint amilyenben életem egyetlen szerelme, Titana lakott. Vagy sátrat állítottak, mint Umpahék sátra volt. És a városvezetés úgy határozott, hogy a csövesektől megtisztított tereket és padokat közbeszerzés nélkül, pár milliárdért felújítják, amiből a kerületi polgármesterek részesedést kapnak. (Kaptak is. Meg pár év letöltendőt.) Hamarosan a dísznövények úgy virágoztak a tereken, mint a korrupció; leaszfaltozott járdák keresztezték a tereket, de nem ott, ahol a járókelők járni szerettek. Kitaposott ösvények szabdalták a tereket, melyek közepén impozáns, leginkább az alaszkai lazactelepekre hasonlító szökőkutak csobogtak. És ekkor a csövesek visszaköltöztek a felújított terekre, mert azok kétségtelenül esztétikusabb díszletet nyújtanak a danoláshoz és káromkodáshoz. Ezekről a csövesekről nekem mindig a Tabora mocsaraiba futó folyók halai jutnak eszembe, melyek képtelenek felfogni, hogy amikor a szárazság elkezdődik, mélyebb vizek félé kéne menekülniük, és végül egy sáros pocsolyában végzik. Sokszor láttam a kiszáradt iszapban vergődő halakat, amint megpróbálnak hozzászokni az új közeghez és körülményekhez: hogy a víz felett lélegezzenek. Megfulladni a levegőn. Hát nem őrület? Nem. Ez a halál sem lehet rosszabb a többinél.
Miért beszéltem ennyit a hajléktalanokról? Mert taxisként tartottam tőlük. Ha éjszaka le akart állítani valaki, mondjuk a Rákóczi úton, lelassítottam. És ha dülöngélni láttam az embert, lehetett bármilyen jól öltözött, nem álltam meg. Féltem a részeg hajléktalanoktól. Végigjártam a világot, sok veszélyből kimásztam… Nem olyan voltam, mint az afrikai halak; ha jött a száraz évszak, a mélyebb vizek felé úsztam. Mindig megúsztam. És ritkán féltem. Még akkor sem, amikor Springs mellett, abban a boszorkányos ködben találkoztam Dennis-szel. De Pestre visszaérkezve, taxisként, sokszor féltem.
A Miskolcról, késő este beérkező vonat utasaira vártam. Ültem a kocsiban, és a Gans ’N Roses November Rain című dalát hallgattam ezerrel, amelynek klippje egy temetéssel végződik. Közben a kocsi ablakából egy fát néztem, mely biztos haldoklott itt a városi levegőn, öntöttvas gyűrűbe bilincselve. A fa egyik ága olyan volt, mintha a hold felé nyúlna. Még sosem láttam olyannak a holdat. Mintha egy halott ember arca lett volna, amelyen a fehér bőrt kék erek futják be. Bizonyára a zene hangulata hatott rám, gondoltam, amikor a diszpécser szólt, hogy kocsit kérnek a közelbe, a Rózsák terére. A Fegyverek és Rózsákat lehalkítottam, és visszaszóltam, hogy itt vagyok a Keletinél, mindjárt indulok. Éjfél felé járt. Elindultam. A dízel Suzuki öreg tengeralattjáróként, zakatolva szelte a pesti éjszakát. Öt pec múlva ott voltam. Nagydarab, de amúgy jelentéktelennek látszó külsejű fószer szállt be a kocsimba. Olyan volt, mint egy kidobóember, akit éppen most bocsátottak el az állásából, valamely belvárosi bárból. Lehalkítottam a Rózsákat, kérdeztem, hova lesz.
–Budaörs.
–Van cím is? – precízkedtem, mire a pasi azt mondta tétován, hogy Kossuth utca harminckettő. Nem volt GPS-em, pontosabban volt, de elromlott éppen, mondtam a pasinak, hogy amikor majd a közelben leszünk, segítsen… – Járt már ott egyáltalán? – kaptam észbe.
–Nem. Még nem.
–Jó, valahogy majd megtaláljuk – nyugtattam meg. Magamat.
–A Keletitől jött? – kérdezte az ember. Hangja reszelős volt, de nem torlódtak a szavaiban a mássalhangzók, ahogy a részegek beszélnek. Egy piros lámpánál úgy tettem, mintha egy plakátot figyelnék, és stikában megnéztem az utasomat. Öltöny, nem túl elegáns… széttaposott Adidas tornacipő, ami vélhetően nem a retró divat miatt kopott. Lassan úrrá lett rajtam a nyugtalanság, ami megtévesztésig hasonlított a teljes nyugalomra. A zene ritmusára doboltam a kormányon, hogy ha esetleg mégis remegne a kezem…
–Kérdezem, a Keletitől jött?!
–Ja, bocsásson meg, elgondolkodtam. Igen, az éjfélkor érkező miskolci vonatra vártam. Akkor sokan igénybe vesznek…
–Ja. Most jut eszembe, nem is Budaörsre. A Kamaraerdőhöz legyen szíves. Ott majd szólok… – A férfi hangjában közöny és távolságtartás volt. Az ilyen hangú emberek általában nem ismerik a vágyat, a szenvedélyt. De a gyűlöletet sem. Nem ismerik az érzelmeket. Akkor már fel voltam készülve. Egy sötét utcánál azt mondta, hogy eddig. Leeresztettem a kezemet a kormányról. Pár pillanatig csendben ültünk. Akkor azt mondta, kapcsoljam ki a motort. Túszként engedelmeskedtem: a motor halálhörgést hallatva leállt. Acél villant a pasi kezében. Igyekeztem minél távolabb tartani magamtól a rámtörni készülő pánikot. A torkomnak szegezte a kést.
–A pénzét kérem, uram – mondta ő meglehetős barátságosan, és egy kis mélabú is volt a hangjában szegénynek. Újonc lehetett. Némelyik úgy tesz, mintha fenyegetne, miközben fél. Ez is kezdő, hajléktalan, vagy másféle szerencsétlen. És ezek néha kapkodnak. Még majd megszúr. Hiszen sokfelé jártam én, ahol szinte megállt a kés a levegőben, mégse esett bajom. Nehogymár itt!... Ha nem késsel jön, bizonyisten adtam volna neki pénzt. De nem szeretem, ha diktálnak. Sajnálom! Lassan emeltem a kezemet. És a vadkanagyarat a combjába döftem. A firtosi agyarat, amit mindig ott tartottam az ülésem mellett. A pasi felordított, ekkor félrelöktem a kést, és másodszor a nyaka felé csaptam az agyarral. A gallérján megcsúszott az agyar, a pasi arcába fúródott, mire ő, mintha égő kocsiból akarna kiugorni. De nem hagytam. És bizony, ismét hallottam azt a hangot, amit Bulawayo-ban: egy halk csikorgást, amikor az agyar éle áthatol a bőrön és a porcon, aztán egy sziszegés következett, olyasmi, mint a nyálelszívó hangja a fogorvosnál. És ami kicsit elszomorított, hogy még akkor sem sajnáltam.Valami dicsőségfélét éreztem. Mégsem vagyok öreg fószer, gondoltam. „Te pedig ne rosszalkodj többet”, mondtam a pasi hullájának, és fejcsóválva kilöktem akocsiból. Mielőtt még nagyon összevérezné nekem a kocsit.
C.
