Megáztam, megfáztam, mert nem szárítottam hajat.Négy napja arcüreg-gyulladással küszködöm, antibiotikumokkal vagyok torkig, meg minden más gyógy-szarral, amit azért találtak ki, hogy a sok értelmetlen életű ember életét meghosszabbítsák. Bort sem ihatok, ami pedig azt a hazugságot súgja olyankor, hogy van értelme az emberi életnek. Torkig vagyok ezzel a nővel, aki a betűt csak az akciókat reklámozó nyomtatványokból ismeri, és semmiről nem tudok vele beszélgetni, csak arról, hogy mi az akciós (ennek én rezignált hallgatója vagyok.) Tegnap azt mondja, úgy érzi, hogy én nem vagyok szerelmes belé. „Persze hogy nem”, egyeztem bele. „ Voltam elégszer szerelmes, és többé nem tudok, elfogyott hozzá az érzelmi munícióm”. Nem értette meg rögtön. Azt kérdezi: „Nem szeretsz?” Mire én: „De igen, mint felebarátomat”. Aztán belerúgtam az ajtóba, és ököllel a falra csaptam: „Hagyj már békén a hülyeségeiddel”! Ekkor ő a butaság szent sérthetetlenségével csapta be maga mögött az ajtót. Csak a lehelete lebegett még ott sokáig a szoba levegőjében.

Torkig vagyok a világgal, az emberiséggel, a tarbantmagyarsággal, akik „hiszékenydezsők” módjára szavaztak meg nyolc évvel ezelőtt egy undorító férget, gyéefet, aki tönkretette az életemet, meg mindenkiét; azokét is, akik megszavazták. Torkig vagyok a korrupt komcsikból lett korrupt fideszesekből ; a komcsikból lett korrupt maszoposokból, akik azt hazudják, hogy értünk vannak, miközben csakis a saját zsebük érdekli őket. Torkig vagyok az egész világgal!!

Nemrég abban reménykedtem, hogy visszamehetek Kanada északi részére, ahol embert alig látok, csak vadat és vadont. De ez nem sikerült. A rossz, és a még rosszabb közül kellet hát választanom, és én a rosszat választottam: ide költöztem ehhez a hatvani nőféleséghez, aki soha nem lesz feleség, és annyira jóindulatúan együgyű, hogy nem szívesem bántom meg szóban, csakis írásban, mert olvasni alig tud… Torkig vagyok vele, a lakásával, a kásával, amit megfőz, ha megvettem; torkig vagyok minden szavával! De nincs hova mennem, legfeljebb a közelben tízpercenként elrobogó vonat elé.

Nem a vonat elé mentem. Önmagam iránti gyűlölettel, és a világ undorával indultam el a belváros felé. Gyűlöletem körkörösen tágult ki mások irányába. Mindenki felé. Akiknek ártottam és akik nekem ártottak. Az igazgatók, elnökök, politikusok iránt. Meg a többi szocreál öltözékű gazember iránt, akik szembe jöttek velem a sétányon. És akik a boltokból jöttek ki elégedett arccal, hónuk alatt csomagokkal. És az óriásplakáton vigyorgó reklámfigura iránt, aki azt hazudja, hogy csakis az ő dezodora tünteti el a büdös ember testszagát.

Ekkor kaptam a telefont, hogy munkát kínálnak nekem egy közeli vadásztársaságnál, a fácánneveldében. A múzeummal a viszonyom úgyis… khm… ellentmondásos. Elmegyek dolgozni a neveldébe. Ahol embert nem látok, csak madarakat.

Calvero