Az előbb hallottam a Kétforintos dalt. És bár nem voltam igazán P. Mobil rajongó, ez most mégis megértintett. Mert magam is mindig arcul köptem minden hatalmat. Ez a nóta nagyon találó. A szöveg egyik sorának sincs köze a másikhoz (ilyen értelemben hasonló, mint szegény Cipő dalai, ami a képzavarok esetlegesen összedobált halmaza, de közben eltalál).
Vikidállal váltótársak voltunk a Mária evangéliuma című rockoperában. És beszélgettünk a rockról, és most már tudom, mi volt a P. Mobil titka. Ami a Purple-nek is: hogy úgy egyszerű, hogy közben belül rafináltan meg van csinálva. Az, hogy a primitív Kétforintos dal utolsó hangszeres részében egyszer csak terccel magasabban játszák ugyanazt a motívumot... kinek jutna eszébe ilyen primitív megoldás? Mégis üt. Mert megemelkedik a dal, és amikor belép a szólógitár, akkor már nem érdekel senkit, hogy semmiről nem szól a dal.
Vikidált emberileg is szerettem. És most, hogy módszeresen visszakéződzöm a múltamat, és úja átrágva... nem mondom, hogy hasznosítom, mert ebből semmi hasznom... de amikor a Gyulát meghurcolták, nagyon haragudtam rá, mert besúgó volt, de mégis... Ő volt nekünk a Vikidál!
C.
