A forgatás után egy órával már ott voltunk a bérháza előtt. Mint a vakok, botorkáltunk a kanmacskabűzös csigalépcsőn az első emeletre. “Bocs’, de a villanykapcsoló!, valamelyik csavargó ököllel rácsapott, és eltörött a bakelit…” Úgy mentegetőzött szegényke, mintha a világ minden csavargójának tettéért ő tartozna felelősséggel. A főzelékszagú körfolyosón madárijesztő gatyák és színes ingek lógtak a szárítókötélen; női fehérnemű és repdeső melltartó; úgy kellett átbújni alattuk. Érezni lehetett a ruhák délutáni napfénytől megtermékenyített tisztaságszagát.
– A gyerekek már biztos alszanak, nem fognak zavarni minket. A nővérem vigyáz rájuk, amíg dolgozom. De ő hamar elmegy… – nyugtatott meg amikor beléptünk a lakásba. Kinyitotta az ablakot és egy alkonyi napsugárkévét eresztett be rajta. Balfácánul ácsorogtam a konyhában, a komódon ódivatú, nagyméretű vekker klattyogott, szemben egy heverő, fejem felett légypiszoktól pöttyözött csupasz villanyégő, a falon hímzett háziáldás: mandolinon szerenádozó fazon, “Azért főzök tyúkhúslevest, mert az uram sokat keres.” Tudtam pedig, hogy semmi "úr", lelépett vagy másfél éve.
– Viszlát! A gyerekek kaptak vacsorát és lefeküdtek – mondta a nővére, már a kijárati ajtóból.
Leültem a fotelbe, nyikorogtak alattam a rugók.
– Éhes vagy?
– Kösz, nem.
– Maradt tegnapról…
– Mondom, hogy nem.
– Szopjak?
– Majd.
– Csak így, a fotelben ülve. Előjáték.
– Majd.
– Kikészítsem a krémet? Ha análisan akarnál.
– Mindig ilyen szolgálatkész vagy?
– Szeretek szolgálni. Így szoktattak.
– Kicsodák?
– Hát, a férjem is.
– Meg még?
– Mindenki. Apám is.
– Engem nem kell szolgálnod. Szabad vagy. Jobbágyfelszabadítás, ezernyolcszázötvenhárom, úrbéri pátens, az allodiális földek jobbágyai nincstelen parasztokká váltak…
– Mi bajod?...
– Hülyeségeket beszélek.
– Idejössz? A heverőre.
– Oda.
A numerák közötti mosakodásokat már bizonyára unta; azt mondta, töltsünk rá az előzőre. Éreztem a szeméremajkára száradt spermám ragacsát. Éjfél körül elkísért a lépcsőig. Ahogy bújtunk át a szárítókötél tisztaságillatú fehérneműi alatt, megcsókolt, és azt súgta: “Ma tényleg szabad voltam.”
xxxxx
Harmadnap a kanmacskabűzös csigalépcsőn megálltam. Nekitámaszkodtam a nyirkos falnak és felnéztem a mennyezetre, mintha onnan várnék valamit. A vakolat több helyen lemállott, és lecsöppenni készülő vízcseppek dudorodtak rajta.
A csöngetésre nem rögtön nyitott ajtót.
– Gyere be, a nővérem elvitte a gyerekeket.
– Nem körülményeskedem, szakítani jöttem. S megyek is mindjárt.
Sokáig csak a vekker lépkedett a falon: klatty-klatty-klatty-klatty…
– Aha… Koszos a tornacipőd. Kipucoljam?
– Ne. Így szeretek benne járni. Koszosan. A tornacipőt különben sem pucolják.
– Akkor mit tehetek érted?
– Hogy ha mégis bemegyek, nem zárod rám az ajtót.
– Nem fogom. – Más hangon: – Vettem ám masszírozó gépet.
– Minek?
– Helyetted. Tegnap már kipróbáltam, fú, de remek volt!
– Aha…
– Odatartottam. Úgy bizsergette…! A legjobb pasi sem tudott nekem soha ilyen hosszú orgazmust… Még apám se, senki, senki, ebben a büdös életben. – Villogott a szeme.
Féltékeny lettem. Soha senkire, egyetlen férfira sem voltam féltékeny, és most itt van: egy gépre lettem féltékeny. Hogy egy gép többet tudhat nálam. Átkaroltam kamaszlányos derekát, ő pedig rögtön belecsimpaszkodott a nyakamba, s mint a szertornász, felhúzta magát a csípőmre. Lee jól kitalálta, hogy zipzár kell a farmerre… Belecsusszant, és olyan hangon rikoltozott, mintha kínoznák, pedig szerintem nem.
– Ugye az élvezés, az egy végletekig fokozott fájdalom, ugye? – És zokogva vonaglott, és azt se bánta, hogy dereka mögött mind lehullik a falról a vizes vakolat.
Calvero
