Tegnap úgy alakult a napom, hogy folyton a normális/abnormális kérdésével kényszerültem foglalkozni. Először is egy telefonhívás miatt, amin egyszerre röhögtem és bosszankodtam, és azt gondoltam, hogy azok, ott a Szemmelvert kórházban ismét bevezetik az Elektrokonvulzív Terápiát? (egyszerőbben: elektrosokk) és a Lobotómiát? Játszottam már ilyen történetben, egyszer Mcmurphy-, másodszor Bromden az indián szerepét, akiken elvégzik ezeket a beavatkotzásokat, mert nem olyanok, mint amit a konvenciók előírnak. Aztán még tegnap este is kísért ez a “probléma”, amikor a zseniális-őrült-tudósról, John Nash-ről készült életrajzi filmet néztem (kinek kórisme: skizofrénia, ennek ellenére 1994-ben Nobel-díjat kapott) a zseniális-őrült-színész, Russel Crow zseniális alakításában, melyben nem gladiátor volt, hanem egy érzékeny tudós; Crow alakításában eltért minden bevált kliséjétől, kilépett a komfortzónájából, ahogy mondani szoktuk (és akit egyszer részegen lefényképeztek, ahogy meztelenül táncolt egy bárban, de ezt csak úgy mellékesen mondom.) Előtte pár nappal a zseniális-őrült-festőről (kórkép: skizofrénia), Csontváryról készült filmet is láttam, a zseniális-őrült-filmrendező, Huszárik Zoltán alkotását, aki, szegény, részegen megfulladt a saját hányásában. És ezt megelőzően pár nap alatt végigolvastam a zseniális-őrült-író, Paulo Coelho összes könyvét, és bár nem a Veronika… tetszett legjobban, abban van egy csomó zseni, köztük zseniális-őrült-festő, Eduardo, akik végül – a Kakukkfészekhez hasonlóan – megszöknek a zárt osztályról, mert rájönnek, hogy valójában az az őrült, aki ott bent vizsgája őket, és kísérletezik rajtuk.
Közben persze rájöttem arra is, hogy a zseniális-őrült-író, Coelho milyen titok mentén sikeres. Olyan mély témákat tud megragadni nagyon alacsony intellektuális szinten, hogy mindenki megérti, a normálisak és excentrikusak egyaránt. Sokszor ír közhelyet, de annak az a lényege, hogy a közhely valójában egy nagyon mély igazság, csak szétcsócsálták az állagát. És azt a tanulságot szűrtem le Coelho-ból, hogy – ha én zseneiális-őrült-író lennék, miként nem vagyok az – akkor jobban bíznék az olvasómban, nem magyaráznék meg olyan dolgokat, amit az olvasó esetleg megért maga is, ha gondolkodik. De hát ebből ered a sikerének titka; ezért fordították le a regényeit hatvanhárom nyelvre, hogy a hülyétől felfelé mindenki megérti, és mindenkire hat valamelyik szinten meghúzott rétege.
Vannak s voltak persze az életben és az irodalomban is ál-zseniális-őrültek, aki vagy azért tetteték az őrültséget, hogy kimondhassák az igazságot (pl. az udvari bolondok), vagy hogy megtudják az igazságot, mint pl. Hamlet a negyedik felvonásban, vagy Pirandello IV Henrik című figurája.
Vannak aztán zseniális-őrült-bűnözők és közönséges-pitiáner tolvajok; előbbihez tartozott pl. Bonnie és Clyde, utóbbihoz álltalában a hatalom gyakorlói és a büntetés jogbirtokosai: rendőrfőnökök (Hajógyári-sziget), egy egész politikai oldal, akik még nevet lopni se tudnak maguknak, de lopnak, aztán letagadják, hogy loptak; sztárügyvédek, akik celebeket védtek (Ruttner) és a többi.
Aztán Moravia A magalkuvó című zseniális regényében az őrült Marcello, aki vonzódik a fegyverekhez és már gyermekkorában állatokat öl, aztán hitleri személyiséggé válik. (Olvasás közben sokáig attól tartottam, hogy a szerző a vadászösztönnel akarja összekapcsolni ezt a hajlamot, de Moravia elég zseniális volt ahhoz, hogy ne ilyen őrültségeket írjon, és ne így vezesse le a történetet.)
Jut eszembe: vadászat. Hajnalban nagyon hiányzott a cserkelés. Aztán az jutott eszembe, hogy Széchenyi Zsiga bácsit negyvenhat éves korában az akkori hatalom eltiltotta a vadászattól, börtönbe csukta, megalázta, és csak öreg korában kapott elégtételt a kádárék kádereitől, akik fostak egyedül elmenni Afrikába, s ezért magukkal vitték az agg Mestert.
És Széchenyi is egy kastélyban dolgozott sokáig…
Calvero