Tegnap történt, késő délután. Amint haladtam, figyeltem a házakat, s egyszer csak rájöttem, hogy rossz oldalra tévedtem. Átmentem az úton, és a páratlan oldalon, kevéssé odébb megtaláltam a házat. Igen, ahogy emlékeztem rá, harminc évvel korábbról: kétemeletes, barna ablakos ház, körülötte dús lombú fák, májbajos-sárga levelű kecskerágók. Nemrég eső volt, a szél még vízcseppeket rázott le a levelekről.
A lakás előtt megtorpantam: jobb lett volna megírnom G.-nek, hogy érkezem. Csöngetés után beletelt egy kis idő, mire megjelent az ajtónyílásban G. Természetes mosollyal kezet nyújtott, betessékelt a lakásba, becsukta az ajtót, s a megilletődöttség jele nélkül nézett rám. Méregettük egymást.
–Kíváncsi voltam, megismersz-e. – Körülnéztem a rendetlen, zsúfolt, piciny nappaliban. A falon három ízléstelen festmény lógott: ágaskodó lovak, csikóssal. Az ágyon vastag párna.
–Homokpárna. A prosztatám miatt. Jól átmelegíti – magyarázta G., a tekintetemet követve. – Töltök sartrőzt, tudod, azt ittam mindig, emlékszel?...Te meg vörös bort. Csak fehér van…
–Én nem iszom – szabadkoztam.
G. vállat volt, és töltött magának, én pedig ugyanúgy csodálkozva néztem azt a zöld váladékhoz hasonló italt, ahogy harminc évvel korábban: hogy lehet egy ital zöld?!...
–Egészségedre! – Egy hajtásra kiitta az italt, de nem eshetett jól neki, mert nem állta meg fintor nélkül. – Megengeded? Visszaülnék a homokpárnára. – Újra töltött, visszaült, betakarta a lábszárát, miközben megbillent, és kevés ital az ölébe löttyent.
Ismét egymásra meredtünk.
–Harminc év – mondta végül ő.
–Harminc év – visszhangoztam én.
G. rágyújtott, a füstöt olyan erővel fújta felfelé, mintha el akarná érni vele a mennyezetet.
–Ez az élet – sóhajtotta a füsttel. Aztán felállt a homokpárnáról, és mellém állt, s együtt néztünk ki a nyitott ablakon. Könyökünk összeért, de nem néztünk egymásra. Az égen felhők úsztak, az egyik a nap elé került.
–Lehet, hogy megint esni fog.
–Valahogy melegebb van, mint kellene.
G. elment az üvegért, dühös mozdulattal a hamutartóba fojtotta a csikket, töltött magának: – Jobban tartod magad, mint én. – A hangjában semmi irigység.
–A vadászat… A vadászat tartósít. Próbáld ki.
–Én már… ha eddig nem…! – Letette a poharat, amíg megkötötte otthonkájának kibomlott zsinórját. Elnyomta a félig elszívott cigit, aztán rögtön rágyújtott egy másik cigarettára.
–Te iszol? – kérdeztem az ablakfélfától.
–Szigorú rendszer szerint. Fél évig igen, utána fél évig nem. – G.-re rájött a köhögés, a tüdeje sípolt. Mintha eltúlozta volna a rohamot, vörös lett, a szeme könnyes.
A szél a közeli fák közt zúgott. Lassan leszállt az este. Az utcán egy részeg pár támogatta egymást. Nézem őket az ablakból.
–Ilyen az élet – mondta ismét mély sóhajjal G., mint aki hosszas elmélkedés végére jutott.
–Ilyen bizony – mondtam. Egyformán beszéltünk, mint akik egy faluból valók, a szavakat is egyforma orrhangon ejtettük. Egyszerre nevetésben törtünk ki. Egyre felszabadultabb nevetésben.
–Jaj, a prosztatám! – nekem már nevetnem sem szabadna. G. összegörnyedt, az arca eltorzult a nevetéstől. Ellépett a nyitott ablaktól és oldalt eldőlt az ágyon, ledobta görcsösen rázkódó testét, aztán felkapta az üveget a földről, tölteni akart, de a sartrőz mellé ment, rá a meztelen lábára, és ettől aztán úgy nevetett, hogy a pohár csilingelve verődött össze az üveggel.
Calvero
