Színes pokol címmel könyvet írtak a színház világáról – erre utal mai jegyzetem címe.
Harmincöt év színházi gyakorlat után elbúcsúzom a színházművészettől. És örömmel teszem. Mert gyermekkori vágyam teljesült: az első magyar Vadászati Múzeumban kaptam állást. Ennek rövid előzménye (mely semmilyen okozati viszonyban nincs ezzel az állással), hogy pár hónappal korábban bizonyos adományokat ajánlottam fel az alakuló Múzeumnak, melynek létjogosultságát magam is sokszor szorgalmaztam írásaimban. Trófeáimat, vadászfestményeket és más műtárgyakat ajánlottam fel a Múzeum részére, amit ők meghatottan fogadtak el, és azt ígérték: méltó módon lesznek kiállítva szeretett és féltett tárgyaim. De akkor még gondolatomban sem fordult meg az, ahova ma kikötöttem. Pár héttel később jutott eszembe, hátha munkát is kaphatnék a Múzeumban, és a tárgyaim, és mások ereklyéi között tölthetném hátralévő életemet.
És ma jött egy telefon. Holnap munkába állhatok a Múzeumban. Gyermekkori vágyam úgy teljesült, olyan gyorsasággal, mint annak az ötven feletti embernek, aki gyermekkorában mozdonyvezető szeretett volna lenni, de az élet más területre sodorta… és egy napon szólnak: Uram, a mozdony be van fűtve, most azonnal tessék felszállni rá.
Innen üzenem az Újvidéki Színháznak (és mindazoknak, akik munkával hitegettek), hogy – köszönettel! – már nem tartok rá igényt. Ezentúl csak filmszerepet vállalok; azt esetleg fizetetlen szabadsággal meg lehet oldani. Ha úri kedvem majd úgy tartja: elvállalom.
Jó, félre az öniróniával, a dolog komoly: holnap utazom a munkahelyemre.
Egy ismerősöm mondta egyszer, összehúzott szemmel, fürkészve: “A sorsnak és Istennek valami titkos terve lehet veled. Ha még mindig életben hagyott…”
Calvero
