Amikor az ember (maradjunk az álltalános alanynál) leírja az első mondatot, akkor voltaképpen eldől minden.
Mert a mondat hátranéz, füttyent a barátainak, a többi mondatnak, és azok a mondatok követik. A következő sarkon újabb mondat társul hozzájuk, talán még zászlót is lobogtatnak a mondatok, és így vonulnak a mondatok. Aztán, ha a mondat zsákutcába visz, akkor az ember elhagyja a mondatot, leköpi a mondatot, megtapossa a papírt (ha az ember papírra írja a mondatot és nem laptopba) melyet a mondat önkényesen elfoglalt; széttapossa a papírt, mint a hernyót. Új papírt vesz elő, és arra ismét leírja az első mondatot. Annak is követői lesznek, és végül az ember a mondatokkal eljut arra a pontra, hogy a mondatok azt mondják az embernek, hogy: „Ember, hagyd élni a saját életünket!” És akkor az ember elengedi a mondatokat kalandozni. Menjenek, amerre akarnak. Szabad zergék vagytok, mondja az ember akkor. És megtörténik, hogy a mondat nem azt mondja, amit az ember a mondattal mondani mondana; nem oda vezeti az embert, ahova az ember el akar jutni. De már nem tapossa meg a papírt, hanem megvonja a bizalmat a mondattól, meg is szidja, hogy: „Te hülye mondat, olyan mesterkélten beszélsz, mint egy temetkezési vállalkozó Békéscsabán!” És akkor az ember visszaveszi tőle az irányt, megvonja tőle a szabad kalandozás bizalmát, és akkor a mondat szófogadóan beáll a sorba. És akkor a mondatból lesz egy történet. És abban a történetben már figurák élnek, berendezkednek, otthont találnak; otthonosan mozognak a fehér papíron s néha cselekedeteikkel meglepik az embert is, aki a mondatot elkezdte.
És akkor az ember rácsap a hátul kullogó mondat seggére, hogy:
„Gyerünk!”
Calvero
