Ezzel a címmel írta Móricz Zsigmond egyik elbeszélést, melynek első bekezdését szó szerint idézem az Elbeszélések kötet 141. oldaláról:
„Eleven példával fogom bizonyítani, hogy művésznek nem való a házasság.
Az utóbbi időben folyton foglalkoztat ez a kérdés és talán azért, mert bűnösnek érzem magam. Nem a múlt, hanem a jövő miatt. Elég tapasztalatom van már, hogy tudjam, hogy a nő az életnek éppen olyan fontos ügye, mint a legfontosabb, ami művész számára létezhetik, maga a művészet. Ugye abban megegyezünk, hogy a művész monomániás, rögeszmés, egy irányba beállított lelkiélet. Hogy minden, ami ezen kívül esik, számára nem létezik. Egy nagy író, vagy színész vallotta be, hogy mikor az anyja koporsója mellett ment, folyton magát figyelte, hogy az élet által adott nyersanyagot, a sírást, a pózt, a megjelenést, hogy értékesítheti megfelelő alkalommal a művészetében. Mikor a feleségemmel a legviharosabb összetűzésem volt, mikor szegényke az életét tette rá, hogy igazolja, hogy én teljesen hasznavehetetlen vagyok, mint férj; mikor már ott tartottunk, hogy ököllel vertem a fejemet – minden pillanatban néztem őt is, magamat is és kétségbe voltam esve, hogy nem lehet, nem bírom, képtelen vagyok ilyen őszintén megírni…”
M. Zs.-tól idézte
Calvero
