198o májusában, egy Muzsikaszó tájelőadáson váratlanul színre lépett a jelenetben nem játszó Maca, és túljátszott gyászos arccal bejelentette, hogy meghalt Jugoszlávia marsallja, és én örültem, mert tudtam, hogy ekkora államférfinak legalább egy hetes nemzeti gyász dukál, az előadások elmaradnak, és én otthon maradhatok a szobámban a narancslés vodkámmal, és Friderikára gondolhatok, és rekedt hangon szidhatom Platónt. De gondoltam a marsallra is, mármint arra, hogy az arca mennyire hasonlított Goering ábrázatára. És azon megállapításra jutottam, hogy a Régi Félelem képviselői lényegében ugyanolyanok, mint a Még Régebbi Félelem madárijesztői, csak jelenleg jobb a marketingjük. Eszembe jutott, amikor kisdiákként kihajtottak minket a marsall születésnapját ünnepelni, és a tanárok vezényszavára egy emberként kellett tapsolnunk: Él–jena-mar–sall! A marsallnak szóló jókívánságokat stafétabotba rejtve szép lábú futóbajnok lányok vitték, s adták kézről kézre, és én nem értettem, miért rejtik botba a kívánságot, ha őszinte. Ezen kívül azt sem értettem, miért kell egyszerre tapsolni, holott az egyszerre tapsolást még a színészek sem várják el meghajlás közben – egyszer nálunk tájolt a színház, és láttam, ahogy a színészek fáradt arccal, egymás kezét fogva hajlongnak, mi pedig lent a nézőtéren csupán udvariasságból tapsoltuk meg őket, platy-platy-platy, mert nagyon unalmas előadás volt – de ők legalább élő művészemberek voltak. A marsall viszont nem művész volt, ráadásul soha nem is láttuk, mégis vezényszóra tapsoltattak minket. Egyszer aztán kipróbáltam, mi lesz, ha nem tapsolok: a harmadik ütem után leengedtem a kezem, él–jena-mar… Zsebre vágott kézzel néztem a tapsolókat, de amikor ezt észrevette a vegytantanár, áttörte magát a diákok során, és a fülemnél fogva rángatott ki az iskola színe elé. (A fülem megfelelő fogantyút kínált erre.) És azt mondta, hogy izé… szabotárs! Ezt kiáltotta többször is felháborodva: szabotááárs! S én nem tudtam, ki az a Szabó társ, valamelyik elvtársára gyanakodtam, aki foglalkozását tekintve úri szabó… bizonyára Szabó vezetéknevű, s akit segítségül hív a megbüntetésemre. De Szabó elvtárs nem jött, ezért a vegytantanár saját kezűleg járt el a dologban, mégpedig úgy, hogy két ujjával megragadta a pajeszomat, ahol köztudottan csekély erő befektetésével jelentős fájdalmat lehet okozni, és húzta, egész addig, amíg el nem sírtam magam az iskola színe előtt. Ezt a megszégyenítést nagyon rossznéven vettem, de tanultam is belőle – nem úgy, hogy később bármikor is együtt tapsoltam volna a tömeggel! Hanem ha életem során pimasz gyereket akartam megfegyelmezni, akkor két ujjammal picit meghuzigáltam a pajeszát, s így csekély erő befektetésével jelentős fájdalmat tudtam okozni.
Calvero
