Csak nem birok a fúróval (úgy jóllaktam túróval); csak furkál belülről a téma a szerelmi háromszögről, amit már tízszer eldobtam, mondván, hogy ennek már nincs létjogosultsága, mert már kicsarartak belőle minden lét; kicsavarták belőle a szuszt, megfojtották, fölaksztották a fogasra, mint az elhasznált futballcibőt, mint a kilőtt csövű puskát. A mostani vázlatomban már négyszögesítettem: feleség, szerető, férj… és a szerető anyja.
1. A feleség tud a szeretőről, és csak azért akarja visszacsábítani a férjét, hogy bosszút álljon a szeretőn, a másik nőn; nem is a férfi kell neki, hanem a másik nő iránti bosszúvágy hajtja; azért hazudja a szerelmet, és amint sikerül tönkretenni a férje kapcsolatát a szeretővel, a feleség máris felfedi a valódi érzését: a gyűlöletet.
2. A szerető addig vesz részt a szerelmi vetélkedésben, amíg a harmadik évben fogyni kezd az agyában a szerelmi endorfin (ami tudományosan bizonyítottan három év után kiég az emberből, jobb esetben átalakul megtűrő szeretetté.)
3. A férfi játszik a két nő érzelmeivel, és nem tudja nem viszonozni az anya gyűlöletét: visszagyűlöl, tehát ő az abszolút negatív pólus.
4. A szerető anyja, aki első perctől kezdve gyűlöli a lánya szeretőjét, de szeretetet hazudik, mert ez felel meg az előre eltervezett bomlasztásához. Az pedig úgy játssza el, hogy álságból el akarja csábítani a férfit. Ha sikerülne, lebuktatná a szerető előtt, s ezzel elmarja a lánytól a gyűlölt férfit…
Satöbbi.
Kusza szinopszis? Igen, még az én fejemben is. De szálalom. És vállalom.
Calvero
