27.old.
Fél hét felé felszállt a villamosra, két megálló után leszállt. Régen nem járt a Sétáló utcán. Sűrű köd ült a városon, a neonlámpák fehér fénytölcsére vetült a járdára. Lassan ballagott az utcán. Még húsz perc volt a találkáig. A negyedik padig pedig még kétszáz méter.
Egy idő után az volt az érzése, hogy követik. Megfordult. Senki sem jött mögötte, csak az utca túlsó felén lépkedett valaki a ködben. Alakja alig volt kivehető. Meggyorsította a lépteit, és az egyik mellékutcába befordulva hirtelen beugrott az egyik kapualjba. Figyelt. Senki nem követte. Ekkor ismét azt gondolta, hogy az idegei. Kialakuló paranoia. És ismét nevetett önmagán.
Visszaballagott a Sétáló utcára, és most már gyorsabban lépkedett: nem akart késve érkezni az ügyvédhez. A negyedik padnál kicsit megállt. Szétnézett. Senki. Lehajolt, tapogatni kezdte a pad alját. Megtalálta a rágógumival odaragasztott cédulát. Megnézte, tovább indult. Amikor pár száz méterre volt a megadott címhez, visszafordult. Ugyanazt az alakot látta maga mögött. Kapucni volt a fején, és ugyanolyan tempóban ment, ahogy Élő Gábor. Nem tétovázott, hirtelen visszafordult, és elindult felé. Már csak mintegy száz méterre volt a követőtől, de a sűrű köd eltakarta előle az arcát, amikor az alak hirtelen beugrott egy átjáróházba. Annyit látott csak, hogy ugrás közben lecsúszott fejéről a kapucni, meglebbent a hosszú haja. Élő Gábor rohanni kezdett az utcán, befordult az átjáróházba, végigszaladt rajta, egészen a párhuzamos utcáig. De az alak eltűnt előle. Visszafelé sietve benézett minden kapualjba, melyekbe a hajléktalanok jártak vizelni, és az egész átjáró bűzlött, mint egy oroszlánbarlang. Az egyik kapuban fémes csikordulást hallott… de az lehetett bármely helyi lakó is, aki most zárta be éjszakára a kaput. Pontosan hétkor becsöngetett a megadott címre. Az ügyvéd sietve nyitott ajtót, menyétfürgeséggel szétnézett a folyosón, majd sürgette Élő Gábort, hogy lépjen be. Régi, barokkos bútorok voltak a nappaliban. Az ügyvéd leültette a vendégét. Megkérdezte, mivel kínálhatja, Élő Gábor egy kávét kért. Amíg az ügyvéd kint volt a konyhában, Élő Gábor szétnézett a nagypolgári lakások hangulatát és szagát árasztó lakásban: a nappali falán tájképek és portrék, amennyire ő meg tudta állapítani, a nagybányai iskola alkotóitól. Hamarosan visszatért az ügyvéd, leült elé a fotelbe.
– Ugye követték – mondta tárgyilagosan, mintha ez teljesen természetes volna.
32.old.
A villamos felé mentében sokszor visszafordult. Csak néhányan botorkáltak a sötét utcán és köhögtek. Barátságtalan este volt, melyen az ember szeretne meghalni. Köd ereszkedett mind sűrűbben a Sétáló utcára, és a városra. A villamoson minden arcot külön megvizsgált, tekintete elidőzött a gyanús figurákon. Mindeközben mások tekintetét is figyelte: vajon lesi-e valaki a mozgását. Egy hosszú hajú fiatalemberen megakadt a szeme, a tekintetük össze is találkozott. De a fiatalember hamarosan leszállt a villamosról, és eltűnt a lakótelep ködében.
45.old.
A város napok óta ködben ázott, de amint néhány kanyarral feljebb jutottak a Hegyen, a köd elmaradt mögöttük, és ahogy Élő Gábor a kocsi ablakából lenézett a városra, a gyermekkora jutott eszébe. Amikor ebédre gyakran puliszka volt. Mennyire utálta a puliszkát…! A nagyapja sós vízben megfőzte a kukoricalisztet, utána leöntötte hideg forral tejjel. Még a nevét is utálta ennek az ételnek: puliszka. Olyan a neve, mint egy köpés, gondolta. És ahogy egyre magasabbról nézett le a ködbe borított városra, ez a gyermekkori étel jutott eszébe. Mert odalent a város olyan hidegnek és nyirkosnak tetszett, és olyan fehér volt, mint egy tál puliszka.
– Mért hallgatsz – kérdezte Tóth Károly. – Talán nyomaszt, hogy arra a területre megyünk ma vadászni, ahol a közelmúltban két gyilkosság is történt? És mindkét áldozatot ismertük. Az egyik gyilkossággal kapcsolatban neked ugyebár… problémáid akadtak. Egyébként nekem elmondhatod, mi az igazság. Igaz, rendőr vagyok, de tudok hallgatni. Végül is barátok volnánk, nem igaz...? Szóval miért hallgatsz? Mire gondolsz?
– A puliszkára.
– Micsodára?
– Puliszka. Nem ismered? Gyerekkoromban ezt ettük ott a hegyekben, ahol születtem. És mondom, nagyon utáltam.
– Aha… és ez most… hogy jön ide…?
– Állj csak meg. Állj meg pillanatra ide az út szélére. – Tóth Károly értetlen arccal lefékezett, félreállt a padkára. – Most nézz le a városra. A ködös fehérségben ázó házakra. No, hát ilyen a puliszka is. És velem megetették gyermekkoromben, annak dacára, hogy ellenálltam, sírtam és zokogtam, és kértem, hogy ne erőltessenek rám olyant, amit én nem szeretnék. De nagyapám szigorú, kemény ember volt. Ha ellenálltam, megfogta a nyakamat, és az arcomat a puliszkába nyomta. És ha fuldokoltam a tejben és darában, akkor sem engedte el a nyakamat. Csak ha elkezdtem enni a puliszkát, mint disznó a moslékot, fél arccal benne a hideg tejben, meg a kukoricalisztben. Amikor enni kezdtem, és a könnyeimtől a puliszka még sósabb ízű lett, akkor nagyapám végre elengedte a nyakamat.
– Fura egy pasas vagy. Látszólag összefüggéstelenül beszélsz. De aki odafigyel, megérti, hogy mit miért mondasz, mert van benne rendszer – mondta Tóth Károly, és még mindig az alattuk elterülő ködös várost nézte. Aztán gyorsan sebességbe dobta a Nivát, a hegymenetben jól felpörgette az első sebességet, kerekek alól kavicsok fröccsentek, és tovább kaptattak a szerpentinen.
Calvero
