Másnap Andor elköltözött a faluból. Most nem csak elcsángált, hanem azt a csekély ingóságát is berakta a kisteherautójába. A lakást is felmondta. Hogy tőlem nem köszönt el?... Nem mondom, hogy nem fájt… Azzal magyaráztam, hogy eddig sem köszönt el, még ha hónapokra vagy másfél évre is elutazott. Azért nem köszönt el, áltattam magam, mert biztos benne, hogy még találkozni fogunk. Valahol. Valamikor.
Éva nem tudta leplezni az örömét. Azt hitte szegényke, hogy ezzel majd visszakap. De hiszen el sem veszítettük egymást, legalábbis én Andor személyében soha nem véltem olyan akadályt, ami miatt Évának indokolt lett volna féltékenynek lenni. Hogy nem volt kivel összejárni a faluban?... Ahogy mások csinálják?: vacsorameghívás, magunkat leivás, tájszólásban pletykálkodás… Jáó váót ném részvenni ébben!
Éva velem egy faluban született, ott is nőtt fel, nem volt finnyás az emberi dolgokra, nem kellett hát attól tartanom, hogy egy nap elkezd pipiskedni, hogy így vagy úgy, nem elég finoman fejezem ki magam, vagy effélét, amitől a falnak tudtam volna menni. Vagy falunak. Elmenni, kocsmázni. De nekem már nem hiányzott a Marha Ivoda. Éva ismét elővette a témát, hogy magányos, és hogy menjünk ki valahová. Február volt, báli szezon: elvittem a vadászbálba. Pesze olyan ajándék volt ez, mint amikor adsz valakinek valamit, amiről tudod, hogy előbb-utóbb nálad köt ki, mert csak számodra van értéke…
–Jó, legalább megtáncoltatsz – mondta Éva szelíden. Ránéztem, és nagyon megsajnáltam. Fiatalasszony, hiszen erre vágyott egész életében, hogy az legyen: fiatalasszony. Odaléptem hozzá, megsimogattam. Elsimítottam a homlokából a haját. Állát felemelve jól meg is néztem a huncut kis arcocskáját. Olyan volt, mint egy csirkefogó falusi asszony, aki nem vonakodik, ha meg kell fogni egy csirkét, és életlen dikiccsel elmetszeni a nyakát. Mert abból lesz a vasárnapi sárgaleves. Amikor megszólal a levesnóta: a déli haragszó, és ott gőzölög a tányérokban a csirke leve, sok zöldséggel, és benne a kis szíve és a zuzája. Mármint az asszonyka szíve. Eszem a zuzáját!
–Oké, szombaton, a vadászbálon kirúgunk a hámból – mondtam, erőltetett derüvel.
–Legalább nem másra, meg másokra költöd a pénzedet…
–Én?
–Csak tréfálok – felete szórakozottan. A szeme izzott, és ugrásra kész volt, mint egy kis ragadozó. Ezt érezni lehetett rajta.
Szombaton, már délután öltözködni kezdett. A szekrény ajtajában állt, és sorra próbált mindent: prémet, könnyű selymet, csipkét, és úgy egészében úgy nézett ki, mint egy repülni kész pillangó. De nem ezt a hasonlatot mondtam, hanem:
–Igy frankón kiálltasz a négyes út mellé…
Éva rám villantotta a szemét. De nem szólt semmit. Odaült az öltözőasztalhoz, és szemtelen kakadu módon kifestette magát. Dacból. Megfogta a szempilláját és lehúzta, s majdnem feketére kente ki a szemhéját. Fekete ceruzával kihúzta. Fölötte lilára. Szemspirál, műszempilla, meg mit tudom én. Mint aki színpadra…
–Hogy minél szenvedélyesebbnek nézzek ki – indokolta. – Ez illik a vadászok közé, nem?
A tükör mellett egy pár kis cipő az asztalon, hogy egy zergének is kicsi lett volna, kendő, miegymás, csupa rendetlenségben, és mégis egyfajta csodálatos rendszerben. Mi ezeknek a repedteknek a titka? Úgy értem: a nőké? (A nagyapám mindig azt mondta, hogy olyan a nő, mint eső után a repedt szilva. Kis rés a héján, de amúgy levecses és jóízű.) Mi a titkuk? Ezt kérdeztem magamtól, amíg néztem a készülődését. És beszívtam az asszonyillatot: a parfőm, arcpír, alapozó szagának elegyét. És eszembe jutott az LGT dala a príma primadonnáról. Levetkőzteted, egyik réteg ruha, másik… és a végén nincs alatta semmi. Nincs benne nő. Csak a csipkék lebbenése hazudta a nő leheletét; keltette az élet látszatát. Ahogy néztem ezt a készülődést, János, a Marha pincére jutott eszembe, akinek nagyon rossz véleménye volt az emberiség fennállásáról, a nők termékenységéről, meg a házasságról. Mindig azt hangoztatta, hogy az ember tegye meg a nőknek a kötelezőt, vigye el őket táncolni, vegyen nekik csokit, aztán örüljön, ha túl van rajtuk. Sokáig én is hasonlóképpen gondolkodtam, de minthogy e tekintetben Éva megjelenése óta jelentősen megváltoztam, csodálkozva figyeltem az érzéseimet. Ahogy Éva kinézetét figyeltem, szembesültem azzal, hogy Éva hiába értelmiségi, és könyvtárban dolgozik, lényegét tekintve, és ízlésében mégsem tudott elszakadni a környezetétől. Én pedig már máshol tartottam. Éreztem, hogy ennek súlyos következményei keletkeznek.
A Marhában volt a vadászbál. Az utcára kihallatszott a szomszéd faluból hozott zenész szintetizátorának muzsikája, dob-programmal, a mikrofonban torz ének, sokszori gerjedéssel: Haa éénnéékem sokpénzemlesz felülöka repőlőre.
Odabent János, két kisérőjének segítségével már szolgálta fel a vacsorát: fácánleves, őzörkölt. Sorban kezet fogtam a vadásztársaság tagjaival, és leültünk egy félreeső helyen. Hortobágyi vadlibázáson éreztem megam e pillanatban: mintha őszi köd ült volna az ivodára, olyan sűrű volt a füst. A falat a keleti végek jellemző vadfajaiból összeállított alkalmi trófeakiállítás díszítette: életszerűtlen pózba merevedett molyos fácánkakas; néhány őzagancs.
Éva is bevandát ivott. Túl gyorsan lehajtotta, s rögtön kért Jánostól még egyet. Láttam, hogy szikrázik a szeme. És azt is láttam, hogy a két asztallal távolabbi társaságban ott ül Berci, Éva férje, akitől nem vált el, bár másfél éve velem él. (Berci sosem vadászott, de a rendezvény nem volt zártkörű, és a tombola miatt más nemvadászok is eljöttek.) Rajtakaptam őket, hogy többször összetalálkozik a pillantásuk. És nem úgy néznek egymásra, ahogy az elvált felek szoktak. A harmadik bevanda után Éva kötekedni kezdett velem. Furcsa dolgokat mondott.
–Hívd ki Bercit az utcára, és verd meg!
–??
–Igen. Ha te lovagias vagy, akkor párbajra hívod ki a vetélytársadat. Aki szemtelenül kacsingat felém.
–Tudtommal már nem a vetélytársam. Másfél év óta. És semmi okom megverni.
–Gyáva vagy? – Éva szemében lobot vetett a gyűlölet.
–Nem vagyok gyáva. Csak nincs okom, sem kedvem a botrányhoz. Meg olyan paraszt dolgnak tartom azt a régi szokást, hogy gyere ki zzmeg, oszt számójjunk el.
–Lenézed a parasztokat? Az apámat!
–Az én apám is az volt. Éva, mit akarsz? Miért kötsz belém?
–Mutasd meg, hogy képes vagy a hölgyedért lovagias tettekre.
–Ha Puskin kötetet látok a kezedben, elveszem tőled. Én pedig nem vagyok Anyegin.
Ezzel a mondattal elfordultam Évától, és közömbösséget erőltetve az arcomra a bálozókat néztem. Néhány pár táncolt, mások harsányan röhögcséltek.
–Én odamegyek Bercihez. Fölkérem táncolni – provokált tovább Éva. – Hölgyválasz lesz.
–Oké – hagytam rá. Ez volt az első ilyenféle eset köztünk, tapasztalatlan voltam a kezelésében. Pókerarccal akartam zsebre vágni ezt a megaláztatást. Belül azonban úgy éreztem maga, mint aki meg van szakadva. Még a lélegzetem is elakadt. Hogy ilyen szerelmi nyavalyás lesz belőlem, és ebbe fogok belegebedni, sose gondoltam.
Calvero
