A szemem sarkából moccanást észleltem az ajtónál. Hangtalanul jött be a néhány szobával arrébb lakó mandulaszemű képzőművészlány. A macskafélék várakozásteljes kifejezésével nyújtózott el az ágyon, és onnan figyelte beszélgetésünket. De figyelme nem értő figyelem volt, sokkal inkább ragadozói les, ahogy a fa ágán lapuló leopárd néz leendő áldozatára. Később, mintegy véletlenül, rárakta nőiesen pihés szőrzetű lábszárát a fotelem karfájára. Olyannak látszott, mint minden lány. Olyan arca volt, mint a legtöbbjének, míg fiatal. Semmiben sem különbözött senkitől, nem is nagyon mondhattam volna meg, milyen is. Átlagos szépség, semmi különös, átlagnak viszont príma. Vastag szája volt, csukva tartotta. Leginkább csukva, és ennek komoly oka volt. Tudniillik a fogsora. De erről később. Látásból ismertük egymást, a bemutatkozás üres formaságai különben sem tartoztak a ház szokásrendjéhez. Gyuri széles gesztusokkal harcolt a figyelmemért, aztán belátta, hogy a lány jobban érdekel, legyintett, és kifelé menet odavakkantotta: Elmegyek a városba! A sartrőzt megihatjátok.
Amikor magunkra maradtunk, a lány nyújtózkodott, lába hozzáért a karomhoz, s ez eldöntött mindent. Lassan kezdtem nyomulni, azzal a kiszámítottsággal, ahogy a kígyó közelít a békához. Bár tudtam: ha szó nélkül rávetem magam, ő ellenállás nélkül tárta volna szét pihés lábait. És azt is tudtam, hogy ő ugyanúgy kíváncsi a becserkelésem szóbeliségére, ahogy magam is az vagyok, hiszen minden eset más izgalmakat hoz.
Nyomtam a süketet, borzasztó okosnak és műveltnek akartam látszani, még a számomra idegen területeken, például a képzőművészet terén is. A barbizoniakról beszéltem, akik kivonultak a természetbe alkotni… Hogy a művészet nem más, mint a természet egy része, átszűrve az énen…
S közben néztem a nőt, aki maga volt a természet, öntudatlanul létezett, nyújtózott, vakarózott… Ahogy bámult kifelé elméjének dzsungelhomályából, ahogy a kifelé álló fogsorát időnként az alsó ajkán pihentette… Mindkét fogsora lágy szögben kifelé állt, s láthatólag tökéletesen zárt, mint a kovácsok harapófogója, amire ráharapott, harapva volt. Ezt a komoly fogsort csak erőfeszítéssel tudta befedni az ajkaival, s ha mégis sikerült, arcformája egy szelíd anyamajom képét mutatta.
– Legyünk mi is barbizoniak! – mondta a lány. Marokra fogta az üveg nyakát, elindult, és én követtem. Kezében lazán lóbálva a torkon szorított üveget, elment saját szobájának ajtaja előtt, s ezzel kizárta annak lehetőségét, hogy az a hely lenne utunk célja. Kiment az udvarra, a kapu előtt visszanézett, bevárt.
Végigmentünk a nyirkos, párás utcán, ki a Duna gátjára. A kezembe csúsztatta tenyerét, mely kicsit hideg volt, és izgatóan puha. A Duna felett súlyos, sötét köd gomolygott, és eltévedt vadludak jajveszékelése hallatszott. A lány, átvéve a kezdeményezést, megcsókolt. Ez nem ment könnyen, tekintettel a harapófogószerű fogsorra, de szája üdén menta ízű volt. Heves rohamától a gát élén kanyargó kocsiútra hanyatlottam, ő meg rám penderült, kigombolta az ingemet, és állati módon szaglászni kezdte a mellkasomat, közben csókolt, aztán megint szaglászott, aztán sartrőzt locsolt a bőrömre, és élvezettel lenyalta rólam. Aztán tovább ment, csókolgatva haladt lefelé, még időben kigombolta a nadrágom fémgombjait, s mire a szája odaért, már rutinosan kiemelte a gatyám rejtekét, és ajkával olyan szakszerűen tapogatta körül, mint az elefántormány a falevelet. De ekkor képzeletemben kényszeresen megjelent a fogsora, az a harapófogószerű száj, és tapintatosan jeleztem, hogy ezt most inkább ne. Megértette, hörögve felemelte a szoknyáját, bugyi vagy nem is volt rajta, vagy közben rúgta le magáról, és én láttam a kéttenyérnyi területen gazdag szőrzettel borított… Azt a nagyszájú és nagyajkú csúcsragadozót, mely felfalja a farkast. Guggoló tartásban beleült, és felnyögött, mint egy ledöfött janicsár. Az őserdők hörgése szakadt ki belőle, és a Duna felett jajongtak a ködben eltévedt vadlúdcsapatok, s ő le-föl mozgott tocsogva, és az ártér tocsogóiról vadrécék szálltak fel zizegő szárnyakkal. A ködös félhomályban láttam, hogy közeledik a gázló felé, már térdig jár benne, tocsog és hörög, egyre hangosabban hörög, és a ködöt permetező ég felé fordítja arcát, szeme kitágul, szinte csodálkozva pillant le rám, aki a kocsiút keréknyomai közt tenyésző harmatos füvön feküdtem hanyatt, és úgy vergődtem és vonaglottam alatta, mint egy lefejezett állat. A lány mind mélyebben és mélyebben merült bele a percbe és a pillanatba, és én tövig benne voltam a lében und lében lásszen, s végül mindketten úgy mentünk el, olyan fájdalmasan örömteli ordítással, hogy a bakcsók kvakkogva rebbentek el a fűzfákról.
Calvero
