Minden könyvem esetében három-négy, néha öt-hat munkacím után találtam meg a végleges címet. Előfordult, hogy az elején beugrott a cím: Vadregény, aztán elvetettem, hogy ez hülyeség, mert ilyen szó nincs… és a megjelenése előtti héten előtört a tudatalattimból: Vadregény! Ez lesz a jó cím. Fedi a tartalmat; ha a végén leteszi az olvasó a könyvet, és megnézi a borítón a címet, akkor azt mondja magában, igen, ez arról szólt. Hogy ilyen szó nincs a szótárban…? Az a jó!
A mostani munkám esetében is már az ötödik címnél tartok. És ma megtaláltam. A regényem két párhuzamos életet mutat be: egyik világkalandor, a másik ki se mozdul a falujából, ott ír: képzeletben járja be a világot. És a két ember története keresztezi egymást… de nem mondom el azt, aminek egy részét még magam sem tudom; nem tudom, hogy a történet milyen irányban tör magának utat, mint a gáton buzgár. (Pedig már a regény háromnegyed részét megírtam.) A ma megtalált cím onnan ugrott be, hogy reggel nyolckor, amikor bekapcsoltam a gépet és dolgozni kezdtem, csak úgy vaktában beleolvastam itt-ott az anyagba. És feltűnt, hogy az Elbeszélő Én gyakori szófordulata: „Világéletemben” „Világéletemben egyszerű ember voltam.” Ez például a nyitó mondat. És akkor beugrott a végleges cím. VILÁGÉLET
A világutazó Én néhány epizódját feltettem már a naplómra. Most is ebből következik egy részlet. Most már valóban az utolsó. Mert a többit még meg kell írnom. Ja, és hogy nincs ilyen szó a szótárban…? Az a jó!
Calvero
