Másnapra beállt a folyó. De még híznia kellett. Harmadnap délben elindultunk. A folyó jege már elbírta a kutyaszánok terheit. Umpah hangos kiáltozásokkal ostorozta a kutyákat, melyek eléggé alultápláltak voltak, de izomszakadtáig belefeszültek a hámba. Némely szánokon medvebőrbe burkolt gyerekek ültek, csak a pirosló orruk látszott ki, az asszonyok pedig kissé lemaradva követték a szánokat. Umpah haladt az élen, néhol kanyarogva, mert ő tudta, hol vannak rejtett melegvizes források, amelyet bár lelepi a hó, de alatta olyan vékony a jég, hogy embert s állatot elnyel. Órák óta vonultunk már, amikor az egyik kiéhezett kutyafalka megérezte a folyó jegén átváltó rénszarvas nyomát, és eszét vesztve elkezdtek rohanni, át a füzesen, ki a hepehupás tundrára; a szánról mind lehullottak a zsákok, sártak; gyerekek fetrengtek a hóban… Fél órába tellett, mire Tingat visszavezette a kutyaszánt. Késő délután érkeztünk meg a gázlóhoz, ahova korábban már Umpahék elhordták a holmi egy részét. Bár arasznyi hó borította a tájat, iglu építéséhez még nem voltak feltételek. Felvertük a sátrakat, és estefelé Umaphhal és Tingattal vadászni indultunk, mert a folyó jegén már nagy karibucsapatok nyomai lárszottak. Umpah sorra végignézte a nyomokat, és kiválasztott egy csapatot, melynek nyomai mellett vércseppek látszottam, annak jeléül, hogy abban a csapatban néhény karibu felsértette lábát a jeges bóban, ami azt jelentette, hogy gyakrabban megállnak pihenni. Most nem a dombokat kellet figyelni, mint őszidőben, amikor a moszkitók ellen a karibuk a széljárta magaslatokon pihennek. Ilyenkor épp ellenkezőleg, a laposabb részeken voltak fellelhetők, és meg is találtuk hamarosan az öttagú csapatot. Ekkor Tingat elővett egy kisebb darab jegesmedvebőrt, és lobogtatni kezdte. A csapat elindult felénk, mert a karibu a fehér nyakszőrzetével hívogatja a társait, hasonló módon, mint az itthoni őzeink a tükörszőrzetükkel. Társaim két fiatal bikát ejtettek el, melyeket zsigerelés után a szánokra kötöttük, leereszkedtünk a folyárokba, és a táborba vontattuk őket. (A zsigereket most is elásták, Hilla kiengeszteléséül.) Időközben az asszonyok tüzet gyújtottak, az apró, szemcsés, porcukorhoz hasonló havat felolvasztották, teát főztek, mialatt a férfiak a karibukat bontották. A tűznél májat sütöttünk, és mindenki behúzódott a sátrába a vacsorájával, ölébe rakta a deszkáját, ami az eszkimóknál asztalként szolgál. Azon költöttük el vacsoránkat. Utána pedig bebújtunk a vastag bundaréteg alá, és „eltettük magunkat holnapra”, amely magyaros szólás itt igencsak helyénvaló volt, mert veremba rakott krumplinak éreztem magam, és úgy vacogott a fogam, hogy olyan kasztanyettázást később, spanyolországi utam közben sem hallottam. Nem szoktam még meg a sarkvidéki éghajlatot. Pedig csak ez után jött a tél…
Calvero
