„Nem volt többé a lelkében semmi indulat. Fájdalom volt, szomorúság, életutálat.
A két asszonyra gondolt. Arra a drága, imádni való szentre, aki meg tudta volna váltani őt, s arra a szegény, boldogtalan bűnösre, aki fel tudta volna áldozni magát érte.
És tudta, hogy mind a kettő hiába pazarolja már őreá a lelkét. Nem lesz többé segítségére asszonyi szív. Valami csudát, valami félelmes igazságot sejtett meg:
Egy asszony! Ha csak egy igaz asszony élt volna az életében: boldoggá tette volna! De kettő, három, tíz, száz, ezer… ezerszeresen elveszejtik őt.
Bevégezve látta a sorsát.
Az imént még bízott a jövőben, a szép, nyugodt, boldog egyasszonyos jövendőben. Most már nem bízik.
Ha egyszer föltámadnék, gondolta, tízezerszer fölfalnának az asszonyok!
Soká, soká hevert erőtlenül.
Kábult fejét csak egy gondolat nyugtatta meg.
Ő megtette a magáét mindenkiért.”
Idézet Móricz Zsigmond Sárarany című regényének utolsó oldaláról.
