A szeretkezés után Éva hazament a férjéhez. Aki józan állapotban vésnök volt, a házuk felett réztábla függött, a férj saját vésése, melyen egy oroszlán tép egy antilopot (noha a férj nem vadászott, de ezt a képet a férfiasság jelképének tartotta.) Szóval hazament Éva. Én pedig úgy szenvedtem utána, mint az oldalba rúgott kutya. Úgy mardosott a féltékenység, mint ama oroszlán az antilopot. Nem tudtam elaludni. Felkeltem, és elindultam az utcán. Telihold volt. A fal mellett lopakodtam a holdárnyékban, mint a tyúktolvaj. Elátkozott kísértetként ődöngtem a holdfényben. Éva ablaka előtt is úgy osontam el, mint a holdvilág. Be akartam leselkedni. Kukkolni akartam. De sötétek voltak az ablakok. Akkor tovább mentem az utcán. Elmentem Andor bérlakásának ablaka előtt is. Ott is sötét. Másnap bementem a könyvtárba, és megmondtam Évának, hogy ezt én így nem bírom. Vagy összeköltözünk, vagy nem folytatjuk. Éva megsimította az arcomat, és azt mondta, még várjak, mert még nem érett meg a helyzet. Addig legyen ez a mi titkunk. Kettőnk titka, súgta, és lehelete jó volt, mint a boci lehelete ; zöld szemével, sápadt homlokával olyan epedve nézett rám, hogy belepirultam. A titok, az valami misztikus árny, mondta Éva, amely lopva oson az éjszakai utcán (elvörösödtem), amely a nedves, homályos kapualjakban megy a falu temploma felé, ahol minden titkok tára, a gyóntatószék várja. Ahol halkan mormog bűnbocsánatért; hűtlenségről és megcsalásról mormog, gyilkosságról és más izgalmakról beszél. A titok olyan, folytatta Éva, mint a matabele király kincse, ott a barlang rejtekében; titok az talált ékkő, amelyért titkos találkákon embervér folyt titkon. Titok a levél, melyet nem néz meg a címzett, mert fáradt, mert fél a tartalmától. A titok, amely megédesíti és elfoglalja a magányos férfi hosszadalmas óráit.
Egy évig tartott ez így. Titokban. Akkor Éva hozzám költözött. Ha nő kerül egy agglegény/elvált férfi házába, egyből minden a helyére kerül. Pókostól eltűnnek a pókhálók a sarkokból. Elszelelnek a pormacskák; cirkuszi varázsló tűnteti el a felgyülemlett szemetet; a mosatlan edények jó illatot árasztva, katonás sorban állnak az edénytartó rácsán; a gázrózsán húsleves fő, nem lobogó lángon, csak szép lassan, órák hosszán keresztül, hogy a leves színe ne legyen zavaros, átlátszó legyen, mint Zimbabwe folyóinak kavicsos medre az esős évszakot követő trópusi napokon, amikor a megduzzadt folyókba ismeretlen nevű halak cikáznak. Évával jól indult az élettársi viszony. Én az Andorról szóló regénnyel gyorsan haladtam, Éva olyan figyelemmel irányítgatott, és olyan támaszom volt, mint a járni tanuló kisgyereknek: ha elesne, egy kéz nyúl felé, megakadályozandó, hogy nagyot csattanjon a betonon, vagy ha már ez megtörtént, a szeretet életnedveivel átitatott szavakkal gyógyítja sebeit. Andorról már másfél éve nem tudtunk semmit, amikor egy ködös estén befejeztem a regényt. Lagalábbis azt a részt amennyit Andor elmesélt, kiegészítve a saját irományommal. Remegő kézzel adtam át Évának a kéziratot. Ő egész éjjel olvasta. Én sem aludtam: az éjjeli lámpa a szemembe világított. Meg az izgalom miatt. A reggeli kávé mellett vártam Éva véleményét. Ő annyira tapintatos volt, hogy nem követte el a szembedicsérés benyalós modortalanságát. Csak a szemén láttam, hogy az éjjel irodalmi katarzis világítja meg a lelkét.
Calvero
