Amikor az életem céltalanná vált, és semmit és senki nem szerettem többé, akkor vágtam egy náddarabokat, és sípot készítettem belőle. Emberrel nem beszéltem, csak ültem mindenféle lehetetlen helyen, árokparton, erdőszélen, és fújtam a sípomat, mint egy mitikus Pán, vagy kecskelábú Faun. Mindenféle nótákat fújtam, így mulattattam magam. És már az sem fájt, hogy még mindig életben vagyok annyi keserűség után. De a másnap reggelben sem reménykedhettem, hogy ismét megtalálom régi kedvem hangolókulcsát. Széthangolt és lehangolt voltam, mint egy fatőkés zongora. Fatökű fatőkés hangszernek éreztem magam, hogy ilyen közönségesen fejezzem ki akkori állapotomat. Amikor a feleségem megőrült, akkor döntöttem a kivándorlás mellett. Tudtam, hogy a feleségemet elveszítettem, illetve ezt már sokkal korábban tudtam, még mielőtt hírbe keveredett a rendőrrel. Arra azonban nem számítottam, hogy így veszítem el… hogy a teste ott marad nyálcsorgató elmebetegek közt, zárt ajtó mögött, csak az elméje száll el a Kilimandzsáró havára, ahol Hemingway szerint egy halott leopárd tetemét találták. A feleségem megőrülése indokolt és szükségszerű volt. Utolsó este felhívott telefonon a zárt osztályról. Hangja már rég nem az a kamaszlányos hang volt, amibe annak idején beleszerettem. Egy indián öregasszony beszélt a telefonba. Nem alaptalan az összehasonlítás; Kanadába érkezésem után odajött hozzám egy sámánasszony, és ugyanilyen hangon beszélt. Másnap délben indult a gépem Amszterdamon keresztül Calgary-ba. Aznap reggel jött a hír, hogy Leonóra, az előző esti beszélgetésünk után pár perccel öngyilkos lett. És ő járt legjobban, mert nem kellett feladnia a hazáját annak érdekében, hogy elválassza magát a normálisnak mondott világtól. Valójában jutalomutazást kapott az őrület szabadságában.
Calvero
