Csantavéren a múlt héten emlékművet avattak. A délszláv háborúban elesett Kovács Deján emlékművét. Magyarázat a keresztnevére: a fiú anyja horvát volt.
Deján a csantavéri sporttörténet legtehetségesebb kapusa volt, öcsémmel focizott együtt, és abban az időben a csapat regionális elismertségre tett szert. Aztán jött a délszláv háború, a srác katonaköteles, bevonul, a frontvonalba kerül. Hogy a csapat azt követően egymás után vereséget szenvedett, elhanyagolható tény. 1992-ben, két hónappal a leszerelése előtt, bátorságáért rendkívüli szabadságot kapott, hazajött a szüleihez. Amikor lejárt a szabadsága, a szülei és tetvére könyörögtek neki, nem menjen vissza, szökjön külföldre. A fiú ezt becsületbeli ügynek tartotta, nem akart dezertőr lenni. Amikor a testvére kikísérte a szabadkai vasútállomásra, egyik vágányon a belgrádi vonat állt, indulásra készen. A másik vágányon egy nemzetközi gyors, Bécsbe. A testvére ismét könyörgőre fogta, hogy arra szálljon fel, a nemzetközire. Deján felszállt a belgrádi gyorsra.
Ismét a frontvonalon. Egyik délután a földije, egy csantavéri tábori szakács látta Dejánt a Pitzgauer terepjárójának ablakában. Deján mosolyogva mutatta fel az ismerőse felé öt ujját: még öt nap, és leszerel. Eltelt az öt nap, és jött a parancs, hogy a horvátok offenzívája miatt „do daljneg” (további parancsig) senki sem szerelhet le.
Dejánt három nap múlva egy horvát orvlövész agyonlőtte. Akinek neve azért volt Deján, mert anyja horvát volt. És azért harcolt a szerb oldalon, mert Szerbiában született.
Lehegesztett fémkoporsóban hozták haza, a szülei meg sem nézhették. Eltemették Dejánt. A szülei pár év múlva meghaltak fiatalon. Nem tudták elviselni fiuk elvesztését. Valószínűleg nem is lehet.
Ott nyugszanak a temetőben, a fiú és szülei. Bár kis malőr, hogy a sírkövükön, a márványba vésett figura egy kézilabda játékost ábrázol, márpedig Deján focista volt… A kőfaragó igazi melléfogása csak most jött: a múlt héten emlékművet állítottak a fiúnak a csantavéri temető egy frekventált helyén. És a márványtáblán ez a név áll: KOVÁVCS DEJÁN. Igen, egy „V” betűvel többet sikerült odafaragnia. Pedig állítólag a kőfaragó nem analfabéta. Tapintatból nem írom le a nevét, pedig ő büszkén odavéste a művére; teljes vezetéknév és keresztnév. És a kőfaragó közvetlen felmenője igencsak jól írt, és más művészeteknek is hódolt… Bár nem innen ismert, hanem az első időzített bomba megalkotásával, amellyel igen hatásosan szerzett magának világhírnevet, egy nemzetközi vonat felrobbantásával. Az ő dédunokaöccse a kőfaragó. Haláli, nem?
Így avatták fel az emlékművet. Nevetségessé tett vezetéknévvel. A pap is beszédet mondott, felszentelte a márványtorzót. Azt beszélik, hogy majd úgy javítják ki a nevet, hogy a második V helyére keresztet faragtatnak. Akkor így fog kinézni:
KOVÁ + CS DEJÁN
Így már sokkal frankóbb, ugyebár.
Ha flegmán állunk hozzá, mondhatnánk, mi ez, csak egy szó…! És, hogy nem szabad megijedni egy szótól. A szók magukban mindig borzasztók, mint az üres koponyacsontok. Hiányzik belőlük az élet, a vér meleg, emberi lüktetése, mely értelmet ad nekik. De ez nem csak egy szó. Ez egy halott ember neve. Egy hős neve. Ha felháborodásomban túlzásokba esnék, mondhatnám, hogy Dejánt nem csak az orvlövész ölte meg, hanem az is, aki elvette és meggyalázta a nevét: a hajdani tömeggyilkos utóda. És a gyilkosoknak olyan büntetés járna, amit az antik görögök mértek az elítéltre: a gyilkost bőrzsákba varrták, egy kutyával, kakassal, viperával és majommal együtt, aztán a tengerbe dobták.
Ezt történt a Csantavériek közakadásából készült emlékművel, emlékezésükkel. Görög tragédia lett belőle, mai szereplőkkel. Ahogy egy levitézlett ideológus írta: a történelem tragikuma néha komédiaként jelentkezik újra.
Calvero
