Talán egyeseknek unalmas, hogy sokat írok mostanában az alkoholbetegségről. Pedig talán éppen azok unják, akik a „célközönségem”; akiket el akarok riasztani ettől a csábító vámpírtól. Ahogy tisztul a szervezetem, ahogy világosodik meg az elmém: egyre tisztábban látom mindazt, ami mögöttem van, volt; látom az okait és okozatait, az összefüggéseit és következményeit.
Tudom, naivan romantikus gondolat, hogy azért írok erről sokat mostanában, hogy másokat megóvjak az alkohol ördögétől. Hogy tapasztalataim visszariasszanak téged Barátom… Nem!, mindenkinek, aki erre az útra tévedt, csak a saját tapasztalatai hozhatnak végső következtetést. Nem lehet mások …szával a csalánt… ahogy a népi mondás…
Egyik barátom azt mondta a tisztulási folyamatom elején, amikor még gyakran vissza-visszaestem, hogy engem három dolog tett tönkre: az alkohol, a nők és a vadászat. No, ebből csak az első igaz teljes mértékben. Az utolsóra, vagyis a vadászatra vonatkoztatva pedig egyáltalán nem igaz: nagyon sok önzetlen és érdek nélküli örömöt kaptam a vadászattól. A középső állítás, a nők… Hát ez bonyolultabb kérdés. Kérdés, hogy miért jártam egész életemben ki-be a házasságból. Egyfajta bizonyítási vágy, a „trófeaszerzés”, meg nem értettség a családban… Csipetnyi mindebből biztos benne van. De ha az utóbbit komolyan vesszük, az alkoholizmus sehol sem tart igényt a megértésre, legfeljebb a másik alkoholisták körében. Mert a részeg embernél nincs visszataszítóbb: a nagyképűség és a tévedhetetlenség hazug tudata, ami sugárzik a részeg emberből, még az őt amúgy szeretők körében is ellenszenvet és viszolygást vált ki. Bánom, hogy a vadászat, és az „önmegvalósító” nárciszoid elfoglaltságaim miatt keveset voltam a lányaimmal. A nagyobbikat másfél éves korában elhagytam, és attól kezdve még csak vasárnapi apa sem voltam, legfeljebb nyári apa. A kisebbiknél pedig a növekedésének legszebb pillanatait dobtam oda a vadászatnak. Amikor nyílt a kislányom elméje, és az első értelmes mondatokat mondta… én a fák alatt nyíló odvas keltikéket néztem a Bükkben, és őzbakra vártam, leginkább sikertelenül. Minden nap vadászni mentem, vagy valami rajongó lánnyal találkoztam, sokszor pedig a kettőt összekötve a csajt vittem az erdőbe, amit a legszégyenletesebb dolgaim közé sorolok, mert egyszerre szennyeztem be a vadászat- és a család szentségét (bocs’, hogy ilyen emelkedetten fogalmaztam, de így érthetőbb és tömörebb a kórképem.)
De vissza az ősproblémára: mindent az alkohol vett el tőlem, s amit még nem, az nem az alkohol kegyelmi szándékát jelenti; hogy az egészségemet még nem kezdte ki (ismereteim szerint a belső szerveimben még nincsenek helyrehozhatatlan bajok), ez öröklött tényező; jó anyagból lettem összerakva genetikailag. Hogy az eszemet nem ittam el, az pedig annak köszönhető, hogy mindig élénken használtam az agyamat szövegtanulásra, írásra, olvasásra. Az sorvad el, amit az ember nem használ.
Mostanában sokszor nekifogtam, hogy egy hosszúprózában megírom az alkohol ördögi mivoltának általam tapasztalt lényegét. De mindig elakadtam. Talán nagyobb időbeli távolság kell hozzá, hogy felülről, a múlt magasságából írjam meg ezt. Ahogy a vadásztörténeteimben is egy völgy szépségét annál jobban tudtam megírni, minél magasabbra és messzebbre másztam: akkor láttam a völgyben kanyargó folyót, a galériaerdőt, a hegyoldalba felfutó fenyveseket… Amikor bent álltam a fenyvesben, akkor csak az a kis erdőtagot láttam, és esetleg élveztem annak hűvösét.
A helytelenül megválasztott példaképek is sokszor félreviszik az embert. Hogy Hemingway minden regényének minden oldalán végigisszák az itallapot… Hogy a „négynevű” Frances Scott Fitzgerald Lenahan az alkoholisták cinizmusával vállalja fel minden főhősében önmaga züllöttségét. Hogy Ady azt írja a Nyugatban:”Egyszer kipróbáltam az alkoholmentes életet, de öt nap után visszatértem a borhoz, mert elvesztettem minden érzékenységemet…” És a közelmúltból, a kortársak közül, akiknek halála kilovagolt Perzsiából…
Csakhogy. Amit szabad Mohamednek, nem szabad az ökörnek. És én ökör voltam, hogy a fent megnevezettek példája bíztatott, és nem elriasztott. (Márpedig erre nagyobb okot szolgáltattak a fentiek: Hemingway depressziója és öngyilkossága; Scott torzóban maradt életműve; Ady, bár teljes és befejezett életművel, de 42 évesen távozott… Hajnóczy Péter lova sem állt meg a szakadék előtt…)
Esetemben még egy közéleti esemény is szorosan ide tartozik: 2004. december 5. Az nem ürügy volt számomra az iváshoz. Az valódi trauma volt, amit rosszul kezeltem: alkohollal. És a következmények… ide vezettek, ahol vagyok.
Nem mentem fel magamat, nem keresek bűnbakot. Rezignáltam viselem el a büntetést és a bűntudatot.
S most engedd meg Barátom, hogy ne a saját írásaimból idézzek, hanem az előbb említett Fitzgerald Az alkoholista című megrendítő novellájának kezdő soraiból másoljak ide egy részt.
„ – Hagyja abba! Nagyon kérem, hagyja már abba! Ne kezdje megint elölről. Tessék ideadni az üveget… Megmondtam, hogy inkább fennmaradok, és inkább adok belőle, ha kell, de most tessék ideadni… Ha most ezt csinálja, mi lesz akkor, ha hazamegy, szent isten… na, tessék ideadni, legalább a felét hagyja meg… Könyörgök… Jaj, nem bírom már, egész este csak küszködni magával. Jól van, csak csinálja, igya csak, maga őrült… El akar pusztulni mindenáron?
-- Kell egy kis sör? – kérdezte a férfi.
-- Jaj, dehogyis kell nekem sör…
A lány zihálva ült le az ágyra.
-- Mondja, maga nem hisz semmiben? – kérdezte.
--Amiben maga, nem… Na, ne izéljen, eltörik…
Mit is érdekli az egész, gondolta a lány, mit is érdekli, úgysem tud segíteni rajta. Újból birkózni kezdtek, egy darabig a férfi a fejét fogta, úgy ült, aztán hirtelen oldalt fordult.
-- Ha még egyszer nyúlkál utána, földhöz vágom – hadarta a lány. – Odavágom a fürdőszoba kövére, tényleg odavágom…
A férfi elkapta az üveg nyakát, s a nyitott ajtón keresztül a fürdőszobába hajította.”
Ezzel kezdődik Fitzgerald novellája. S pár sor a végéről:
„ A férfi a sarkot bámulta, ahová előző nap este az üveget vágta. A lány a csinos, enervált és duzzogó arcba bámult, és jottányit sem mert félrefordulni, mert már értette, tudta: a sarokban, ahová a férfi néz, a halál leselkedik. A lány ismerte a halált, hallotta már elégszer, és elégszer érezte félreismerhetetlen kezét, de még sohasem látta, mielőtt hatalmába kerített volna valakit, de most biztos volt benne, a férfi a halált látja a fürdőszoba sarkában, ott állt a halál, s a férfi nézte…”
Calvero
