Ez a címe a thrillerem harmadik, befejező részének. Ha szándékomban állna, se tudnám folytatni ezt a regényt. De nincs is szándékomban. Amit következetesen alkalmaztam benne írástechnikailag, azt Hemingwaytől tanultam. Mire gondolok? A férfias szűkszavúságot, az elhallgatásos, kihagyásos technikát. Amikor valamit azért nem ír meg az író, mert azt az olvasó képzeletére bízza. Így az olvasó is félig-meddig alkotónak érzi magát. És ennek örül az olvasó. Azon kívül titkok félhomálya is előnyére válik egy ilyen műfajnak. Esetemben egy csomó elvarratlan szál itt, a legvégén bogozódik ki, itt kapunk magyarázatot néhány fontos dologra. Mégpedig szándékom szerint a legmeglepőbb választ. Ami pedig a másik nagy példaképem, Dosztojevszkij hatása, az a bűn. A bűnös ember megváltása, vagy elkárhozása. A harmadik dolog, az teljesen saját találmány. Ez pedig a már többször emlegetett deja vu. Ami magyarul azt jelenti, hogy a főhős folyamatosan azt éli meg, hogy ezt más megélte valahol. Előző életében? Dehogy. Tagnap. Vagy egy hete, vagy egy éve. Ez a technika, ha beválik és működik, akkor ezzel elérhetem azt a régi szándékomat és vágyamat (utópiámat?), hogy az un. vadászirodalmat integrálom az egyetemes irodalomba. Hogy ne csak vadászoknak legyen érdekes a regényem, hanem a vonaton utazó diáklányoknak, nagymamáknak, akik a Barátok közt műsorideje alatt engem olvasnak… Talán parttalan utópia (utó pia? no ne izgassam már magam ilyenekkel…!), de nem egészen megalapozatlan; erre vonatkozó jel érkezett a Nimródban megjelent részletek alapján. Például Köller J., Nimródos munkatársam mondta, hogy egy váci nőismerőse, aki soha nem volt még vadászaton, kéziratban kérte tőle a még meg nem jelent részleteket, mert nem tudta kivárni a következő hónapot.
Most egy rövid részletet másolok ide Barátom a trilógia most elkészült darabjából, amiben nincs izgalom, csak a kanadai hangulat van benne. És a főhős nosztalgiája a hazája iránt.
A hajnal kéken szivárogott be a kunyhó ablakán, s Élő felébredt. Nyújtózkodva tervezte aznapi faladatait: hódgát, délután farkasles… Felkelt, hosszú vakaródzás után átöltözött munkaruhába. Közben kinézett az ablakon a növekedő világosságba; a keleti égen most már széles sávban terült el pír… nem hiába nevezi ezt a székely népnyelv pirkadatnak; mintha szégyenlős szűzlány arcát tüzelné a szemérmesség… A pír később vérvörössé változott, ahogy ez Kanadában megszokott. Élő fehérséget látott villanni az erdő fölött, a hajnali vörösség háttere előtt. Az ablakhoz hajolt. Kisebb csapat sarki ludat látott elhúzni alacsonyan s fehéren, közvetlenül a fák hegyénél. Közeledik a havazás. Nézte a színeket: fent a piros, középen a fehér, lent a fenyvesek zöldje… És akkor, hosszú idő után honvágya támadt. De nem, nem! Akárhova, csak oda nem…! Ahol ő alkoholmámorában egyetemista lánnyal kavart, aki aztán két év után kirúgta őt, mondván: „kiégett belőlem a szerelem”… Ha ez így lenne, minden kapcsolat és házasság csak két évig tartana… Mert két év után mindenki agyából kiégnek a szerelem hormonjai, de átalakulnak más érzésekké, ami jó esetben erősebb a szerelemnél is. Oda?, ahol őt a felesége meg akarta ölni, ahol a vadásztársa gyilkosokat bérelt fel ellene, ahol a hatóság és bíróság üldözte… üldözi… Ahol ő maga is ölt... Oda soha. Inkább Ausztráliába. Ahol fegyencek leszármazottjai élnek…
Kiment a patakhoz, hogy elbontsa a hódgátat. Áttörte magát a törpefüzek és szúrós indák szövevényén, miközben ezerszámra lepték el testét a moszkitók. Csapkodta a karját és a lábszárát, mint egy magyar néptáncos… ezt a hasonlatot akkor találta ki, és nosztalgikus mosollyal ment tovább. A patak völgyében a kanadai vadlibák egész alacsonyan, alig valamivel a föld felett szálltak; emberelőtti, őskori repülőhüllőkhöz hasonlítottak. Amikor Élőt meglátták, hirtelen feljebb libbentek, de amikor túlhaladtak rajta, ismét visszaigazodtak a régi rendbe és újból a föld fölé ereszkedtek.
Calvero
