Ma rendkívüli felfedezést tettem. Amiről sosem hittem, hogy egyszer elér. Elérkezett: ráuntam a vadászatról írni. Annyit írtam erről az elmúlt 25 évben, hogy megteltem vele, jóllaktam a vérrel, a lövéssel végződő vadásztörténetekkel. Ma egy fejezetben egy medvelövést kellet megírnom, és vért izzadtam. Folyton elakadtam, untam a helyszínt, untam a medvét, a puskát, a lövést, a halálvágtát, untam a medve halálhörgését, untam a nyúzást. Azt pláne untam.
Az egyszerű és közönséges témák megírása ad örömöt, amikor hétköznapi eseményeket, esendő emberi tulajdonságokat úgy sikerül megfogalmaznom, hogy annak a mondatnak belső fénye van, az a mondat valódi; a világos és érthető magyar szavak ki vannak világítva, mint a múzeumi műtárgyak. Amikor minden egyes szót képzeletben kézbe veszek, körbenézem, mint apám annak idején a cefrébe való gyümölcsöt. Még ha az a szó mások szerint közönséges, vagy sértő is, ha obszcén is.
Ma is így volt: amíg a vadászatról írtam, alig haladtam. Utána egy figurám lelki világát fogalmazgattam, s onnantól ismét lendületbe jött a tollam (ujjam a billentyűzeten), amikor ama képzeletbeli szereplőm belső világát akartam megvilágítani (mint egy kiállított múzeumi tárgyat). Ennek a figurának sajátja, s emberi gyöngesége az anyagiasság. Moliere korában ezt fösvénységnek hívták. Ma, finomítva: spórolósságnak. Zsargonban: sóherségnek. Szerb zsargonban: cicijaságnak stb. Aki vagyont gyűjt. Mert vagyont gyűjteni nem lehet másképpen, csak mindenféleképpen. Nagy teher és nagy harc a vagyongyűjtés. Sok arcpirulás kell hozzá. Leginkább az kell, hogy annak az embernek ne is legyen bőr az arcán, észre se vegye, hogy alkalmasint mások nem helyeslik azt, amit ő csinál, hogy: a hatalomhoz és döntéshozókhoz törleszkedik, hogy törli telefonjából azok számát, akik nem befolyásosak, akiktől semmi anyagira nem számíthat, mert ő kapcsolatainak tőkéjét gyűjti, mint méh a nektárt, amit mézre, pénzre: anyagi tőkére válthat. Ő korrumpálható és ő korrumpálhat, mert ő fel van mentve minden alól, mert ő gyűjt, ő spórol. Ezzel menti fel ő önmagát, és ezzel mentik fel őt, és már nem is várnak tőle semmit. Se adóbevallást, se adót, se igazságérzetet. Ő fel van mentve, mert ő az aszott faszú haszonember, haszonelvű asztaggyűjtő, kinek asztalához nem ülhet le éhező, mert ő még a kenyérmorzsát is számon tartja, száján tartja.
Ez a figura a regényemben a kanadai olajtársaság megbízottja.
Akire fontos szerepet bíztam: a végzet szerepét.
De van egy balsejtelmem, illetve első tapasztalatom, amely azt mutatja: a trilógia harmadik részében nem működik az Elbeszélő Én, mint irodalmi forma. Bármennyire is eredeti ötlet - ledobja magáról az anyag ezt a harmadik csavart, harmadik fordulatot. Ezen még agyalnom kell sokat.
S még valami. Egy ma reggeli Duna TV műsorban bemutatták az EMIL-t (Erdélyi Magyar Irodalmi Liga), és ők nagyon plasztikusan fogalmazták meg az író feladatát. Valahogy így: az igazi író az irodalmi prérin kapitális bölényekre vadászik. Ez nyilvánvalóan egy allegória, csak azt nem tudni, a „bölény” alatt kit-mit értenek? Nagy témákat?... vagy busa fejű kapitális vadmarhákat? Utóbbi estben melyik politikusokra gondolnak…? Egy igaz, szellemes példát mégis hoztak: pár évvel ezelőtt Günter Grass írt egy verset, és 24 órán belül az USA magyarázni kezdte a hadipolitikáját. Tehát az írónak nagyobb ereje és hatalma van, mint a világ legerősebb és legbefolyásosabb politikusának…? Mellesleg a Nobel díjas Grass-t harmadnap már antiszemitizmussal vádolták, de hát ez nem meglepő; mindenkit azzal vádolnak, aki nem áll be az világ szellemi diktátorainak bölénycsordájába.
Calvero
