Megjött a tél, hevesen fúj a szél, a faágak az ablakhoz csapódnak, csikorogva karistolja az akác tüskéje az üveget. Ma átállítottam az órát téli időszámításra, hajnalban ébredtem, és az ágyban heverve gondolkodtam a tegnap és tegnapelőtti jegyzetemben írt témákról. És eszembe jutott, hogy margón kívűl rövid széljegyzetet fűzök ezekhez a felvillantott kérdésekhez: a hatalom ellentmondásairól és az egyén kiszolgáltatottságáról.
Mielőtt azt hinnéd Barátom, hogy fejemben összekeveredtek a történelmi eseménysorrendek a pár nappal ezelőtti Szikrák című jegyzetemben, hangsúlyoznám, hogy írásomban szándékosan figyelmen kívül hagytam az időrendi sorrendet. Nem történelmi leckét akartam adni „elvtárstanból”, csupán egy korszak ideológiai torzulását ábrázolni irodalmi eszközökkel. Mert ma már nem tabu, hogy a forradalom mellet kezdetben kiálló kádár, személyes karriervágyának szavára, és jellemtelenségének parancsára elárulta a forradalmat és a népet. Ennek következményeit már tudjuk, és itt mellékes a második világháború utáni korszak sorrendisége.
A tegnapi írásomhoz pedig annyi kiegészítést fűznék, hogy amennyiben ráutaló szavaim miatt, melyeket bizonyos színházigazgatókkal kapcsolatban tettem azok a seggfejek beperelnének, az a per számukra eleve vereséggel zárulna, hiszen: 1. Az igazságszolgáltatás - miként tegnap is hangsúlyoztam - nem az igazság mentén működik, hanem a paragrafusok zegzugaiban heverve rohad, mint veremben a krumpli. És elég egy jó ügyvéd ahhoz, hogy az anyagyilkost is fehér áldozati báránnyá változtassa a fennálló törvény. 2. A jegyzetemben szereplő szavak nem főnevek, sem személynevek… nem igazgatókat takarnak a szavak. Az írásmódból látszik (csupa kisbetűvel, egyben írva), hogy azok csupán melléknevek és jelzős szerkezetek. Így a mögé képzelhető figurák sem emberek, csupán betűk és szavak, kinyomtatva: nyomdafestékek, pacák, maszatok, piszkok egy papírlapon…
Calvero
