Tegnapelőtt este, fő műsoridőben adták a Komáromi Lovasszínház előadásában a Sobri Jóskáról szóló... talán rockoperának aposztrofált előadást. Nem mondom, látványos hatáseszköz, amikor tizenöt ló és két lovashintó vágtázik a színtéren... Pintér fehér lova ágaskodott is, Tenya jól énekelt... de csak ő, a többi feledhető volt, esetleg a Vadkerti hangja szólt rockosan, de a bíró lányát játszó csajszi...! olyan fájdalmas volt őt hallgatni, mint a X Faktorban a Zámbó gyereket. Egyébként ettől a műfajtól nem is szabad elvárni a színházművészet igényét. Itt a látvány, a jó zene viszi és hozza a hatást... utóbbival Koltay Gergő adós maradt. Az amúgy kitűnő zeneszerző önmagától is lopott motívumot, meg mindenki mástól.
Tegnap azonban egy másik csatornán, a 2es Retro-n láthattam életem legjobb mjuzikeljét. A nyolcvanas évek elején adták elő a Szolnoki Szigligetiben, a 66-os Táncdalfesztiválról szólt. Tele humorral, és az abban a korban nem szoványos politikummal: a kiskorúsított társadalom groteszk kórképével. Folyt a könnyem a röhögéstől.
De vissza a rosszak műfajára, a rockra. Harminc évvel ezelőtt Jugoszláviában játszottam először rockoperában főszerepet, utána pedig Miskolcon a Mária evangéliumában voltam lekettőzve Vikidál Gyuszival. Utóbbiról már megemlékeztem, most az előbbi emlékét idézem fel (de lehet, hogy már erről is szóltam korábban, ez esetben bocsánat Barátom.)
A Zöldhajú próbái és előadásai alatt hozzám ragadt a szerep. Nem tudtam a jelmezzel együtt letenni az öltözőben, egész nap velem volt, egész nap úgy jöttem-mentem, ahogy egy jöttment rockerhez illik. És abban az értelemben is hozzám ragadt, hogy az egész városban, sőt az országban is az én személyem jelenítette meg a darab sikerét, ha címlapfotót közöltek a rockoperáról, akkor azon az én hosszú hajú és bozontos szakállú fotóm volt látható, és ha rólam szólt valaki, akkor... hogy tudod, aki abban a darabban játszik, tudod, a Zöldfiú…!
Igen, a rock a rosszak műfaja. Nem lehet szalonképesnek és jónak lenni, miközben rockot játszunk, mert akkor az egész nem hiteles, gondoltam talán. Pár évvel korábban bejuttattak a Sztárcsinálókra, és az akkori idők szerint nagyon profi előadás után a főszereplőt megláttam öltönyben, aktatáskával a kezében kimenni a művészbejárón, és emlékszem, milyen csalódást éreztem akkor. Az érces hangon éneklő, lázadó Néró valójában öltönyben és nyakkendőben jár, mint valami nyárspolgár…?
Én a műfajnak megfelelő életmódot és külsőt akartam, vállig érő hajat növesztettem, és olyan szakállat, hogy mérete a ZZ Topnak komoly kisebbségi komplexusokat okozott volna. Öltözetem a woodstocki rockfesztivál előadóit és közönségét utánozta – a woodstocki koncert zenéjét rongyosra hallgattam, és a filmet is többször megnéztem. A műfajhoz való hasonulás azzal tetőzött, hogy felmondtam a lakásomat, és csöveztem, csavarogtam, esténként valamelyik csajomnál aludtam. A noteszemben fel volt írva minden szeretőm telefonszáma, és én késő este a füstös kocsmában fellapoztam a noteszt, úgy lapozgattam, mint ínyenc az étlapot: mmm..., ma valami fiatal hús kellene, mondjuk a kis Lenke, akinek olyan puha a nagyajka, mint a pácolt fürj. És felhívtam Lenkét, elmentem hozzá késő este, talán megfürödtem nála, de azt sem mindig, és Lenke mindezen körülmények ellenére szeretett engem.
Csavargásom történetét majd még folytatom, mesélek még erről Barátom.
Vagy nem.
Calvero
