Az esküvő simán ment, azt leszámítva, hogy az anyakönyvvezető Sára volt, a városi párttitkár felesége. Aki, amikor megismerkedtünk, azt mondta, egyszer majd nézzek be hozzá. Hát most benéztem. Már bent várakoztunk, mikor Sára a helyiségbe lépett, mellén rézsút széles trikolor szalag feszült, és amikor meglátott, nem tudta visszatartani meglepetését, és hangosan felsikkantott. Hamar összeszedte magát, és elvörösödve bár, elkezdte a ceremóniát. Mégsem múlt el nyomtalanul benne a meglepetés, Amanda nevét rendre hibásan mondta: Dénes Magda, akarod-e férjedül az itt álló… Mire közbeszóltam halkan, majdnem súgva: Bocs, nem Magda – Amanda. Erre még vörösebb lett az arca, és újra nekifutott a szabványszövegnek, de megint elrontotta, bizonyára nem készült fel, blattolta a neveket, máskülönben látta volna az én nevemet is, és nem lepődik meg ennyire. Úgyhogy kénytelen voltam másodszor is kijavítani, mire az addig vörös arca kékes színt öltött, csak a fehér maradt ki, s arcán teljes lett volna a szerb nemzeti zászló. Sosem rendelkeztem kiváló kézügyességgel, ez abból is látszott, hogy amikor meg akartam gyűrűzni Amandát, véletlenül kicsúszott ujjaim közül a gyűrű, és a vendégsereg felé kezdett gurulni, öcsém lestoppolta, és külsővel felém passzolta, mialatt Amanda kinyújtott gyűrűsujjal türelmesen várt. Felvettem a gyűrűt, és gyöngéd puszi után Amanda ujjára húztam. Aztán Sára szigorú szolgálati hangon megkérdezte, van-e valakinek tudomása olyan eseményről, ami a házasságnak akadálya lehet, mire visszakérdeztem, hogy szerinted? Illetve: maga szerint, Sára asszony? Erre Sára arcán összefolyt a vörös a kékkel, lilára változott képpel ledobta kezéből az anyakönyvet, ami nagyot csattant az asztalon, aztán szinte parancsolólag mondta, hogy itt írjátok alá, aztán tünés! S miután aláírtuk, kiviharzott a házasságkötő-teremből, és már az ajtóban levetette a trikolor szalagját.
Erős szél fújt, amikor a kocsiba készültünk beszállni, most már közös kocsiba, egymás mellé, mert mondanom sem kell, hogy az esküvő előtt külön-külön szállítottak minket, mintha attól óvtak volna, nehogy az engedélyezett időpont előtt testileg is egymáséi legyünk valami lepukkant autó hátsó ülésén. Mikor Amanda a kocsi kilincséhez nyúlt, a szél majdnem letépte fejéről a koszorút, odakapott s tenyerével a koponyájához szorította, úgy szállt be a kocsiba, a fejét fogva. Frici vezette a piros Zastavát, és a tükörből rám pillantva, hogy: ’csém, ez meg mi volt itt az előbb, mintha az anyakönyvvezetővel régi ismerősök lettetek volna…? Én meg felhajtottam Amanda arcáról a fátyolt, és puszit nyomtam arám ajkára, s odavetettem Fricinek, hogy igen, régi ismerősök vagyunk, mert egyszer felajánlotta nekem, látogassam meg a hivatalában, amelynek kapujában szép testű Atlasz-szobrok állnak. Ekkor érkeztünk a vendéglő elé, kiszálltam, kinyitottam a túlsó kocsiajtót, Amanda lassú ünnepélyességgel szállt ki, de az ünnepélyesség végleg elszállt, amikor a szél immár valóban lekapta fejéről a koszorút fátylastól. Gyorsan utánanyúltam, sikerült is elcsípnem a koszorú fátylát, visszatettem Amanda fejére, ő megigazította, mint valami svájci sapkát, hálásan megcsókolt: te vagy a gyorsaság bajnoka! És két tenyerét a kobakjára nyomva, nagy léptekkel elindult az étterem felé, én meg zsebre tett kézzel ballagtam utána.
Ebéd alatt minden zavartalan volt, kivéve azt a pillanatot, amikor kihozták a megfelelő mennyiségű, ámde olcsó kaját, ami, mikor megkóstoltuk, majdnem kifordult a szánkból. De senki sem szólt semmit, mindenki rágott, olyan arccal, mint mikor valami súlyos, de nem lehetetlen feladatot kell véghezvinnünk. Csak anyósom szólalt meg később, hogy hát egyszer meg lehet enni. Mire én annyit mondtam, bele a tányéromba, hogy kétszer is meg lehet enni, csak másodszorra még gusztustalanabb a szaga és az állaga. Erre anyósom felpattant az asztaltól, és tüntetőleg átköltözött a terem másik végébe, a nagynéni asztalához, intett a pincérnek, hogy vigye oda a kajáját, és a hős pincér eleget tett a rendelésének. Vacsora után anyósom sorban letépte az ajándékok díszes dobozairól a selyempapírt, összevont szemöldökkel vizsgálgatta a dobozban lévő étkészleteket, mindegyik dobozban piros mintás tányérok voltak, amiket leginkább a lengyel piacon lehetett beszerezni, mely piac a Jaruzelski-féle diktatúra óta csakis nevében volt lengyel, mert a jobb sorsra érdemes polyákok előtt lezárták a határt. Szóval anyósom fitymáló ábrázattal nézegette a sok lengyel piacon vett román edényt, aztán határozott kézmozdulattal leintette a zenekart, s amikor csend lett, nyersen rendreutasította a vendégsereget, és emlékeztette őket arra a korábbi kérésére, hogy ajándékok helyett inkább pénzt adjanak borítékban. Majd pedig szólt a pincérnek, hogy ezt a sok limlomot mielőbb vigyék el valahova, hogy csak ne is lássa. És két fekete öltönyös felszolgáló kihordta az edényeket, egy tányért le is ejtettek, mire anyósom egyszeriben vidám lett, mert lakodalomban a törött edény nagy gazdagságot jelent. Más nem is történt aznap. Csak este, amikor végre magamévá tehettem Amandát.
Calvero
