Mottó: „Ültem a Parlament kakasülőjén, s néztem a demokrácia képviselőit a padokban, amint borosan és mérgesen veszekedtek a koncért – külön-külön talán orvvadászok, de együttesen mégis erő, mégis hatalom…”
(Márai Sándor: Egy polgár vallomásai, 335. oldal)
xxxxxxxx
Tegnap igértem Barátom, hogy nem csak az undorító politikáról írok, és nem csak a színészregényemből citálok ide részleteket, most elmondok neked egy aktuális vadásztörténetet. Hiszen bőgés van, és Jenci barátom az előbb szólt, hogy hamarosan jön értem, és megyünk szarvasbőgésre a Valkólápára. Hogy ott mi fog történni ma délután, elmondom holnap. --- Az alábbi írás bővebb változata egyébként benne lesz a Nimród következő számában... mert, ahogy már mondottam, miután lassacskán minden volt hatalmi szoci börtönbe kerül (jó eséllyel benedekfülöp is, ki engem anno feketelistára tett, de miután megbukott, ismét publikál tőlem a Nimród), szóval miután ezt a benedeket rabosították ( azért ismétlem, mert olyan jó ezt leírni, s leírva látni; olyan jó leírva látni ezt a ...), no tehát miután egy börtönnel fenyegetett ember nem lehet a vadászok országos elnöke, ezért a vadászok sürgősen leváltották, és helyébe Semlyén Zsoltot választották...
Refrén: Ez az vadászok, teljes nyelvcsapásokkal haladni a hatalmi seggek irányába!
xxxxxxxx
Hoppá, megszólalt a bika Valkón, dugtam ki fejemet izgatottan a les ablakán. Nagy, lakályos lesek állnak a területünkön, melyeknek széles dikóján aludni is lehet, bőgéskor egész éjjel fülelni, élvezni a bőgési ünnepet. Fejem kidugva, néztem a sötétbe, mint a vonat ablakából a búcsúzó távoli rokon, akit senki nem sirat, s nem lobogtatnak neki fehér kendővel, mert senki sem szereti, csak kikísérték, rokoni kötelességből. Csend van. De ekkor ismét bőg... – …csába, ez nem bika, motorfűrész bömböl a legjobb bőgőhely közelében, annak hangját hallottam, arra izgultam rá feleslegesen! Lopják a fát. Már megint lopják, évek, évtizedek óta lopják, nincs, ki megállítsa. Kedvetlenül húzom vissza a fejem a les ablakából, duzzogva dőlök hanyatt a dikón.
Már teljesen besötétedett, amikor motorzúgást hallok Valkó felől. UAZ lehet, vagy hasonló, s mintha távolodna a zúgás. Most viszik Kisgyőr felé a lopott fát. Fekszem, nézek ki az ablakrésen, nézem a csillagokat. Egy behajló ágra macskabagoly libben hangtalanul, súlytalanul. Később feljön a hold, az ágak közt bujkálva bevilágítja a tisztást. Ekkor ismét bőgés! De mintha ez másképp szólna. Bizalmatlanul dugom ki a fejemet az ablakrésen – igen, a Valkó kopasz gerincéről szól a bőgés! A valódi szarvasbőgés; az első, amit idén hallottam, és úgy hat rám, mintha életemben először hallanám. Visszhangzik bele a völgy, elhalkul, ismét ráerősít, aprózva fejezi be, mintha macskaköves úton zötyögne: öh-öh-öh-öh!
Másnap, késő délután, a valkói gerinc alatt leültem a térdmagasságban kivágott fa csonkjára, és vártam a bőgést. Körülöttem számtalan facsonk: itt taroltak tegnap a tolvajok (bizonyára még sok helyen, ami nem hallatszott ide.) És miután eltávoztak, félóra múlva itt bőgött a bika a gerincen.
Nézem a kiirtott erdőt, az erdő-holokausztot, mely valóban égő áldozat lesz valakik kályhájában. És azon gondolkodom: akinek gondjára bízták az erdőt, nem tud erről? Hiszen ez állami erdő, nemzeti vagyon! Legyünk jóhiszeműek, és mondjuk, hogy nem tudnak róla, másfelé járnak, meghaltak, és vidéken vannak eltemetve. Hisz, ahogy Rejtő Jenő szerint nem lehet minden pofon mellé rendőrt állítani, úgy minden fa mellé sem lehet erdészt…
Eddig jutottam a merengésben, amikor megszólalt a bika a gerincen. Tudtam, még van fél óra világosság, elindultam a hang irányába. Már a tető alatt voltam, s a bokrok közül disznó ugrott el törtetve, fújva. Megijedtem, hogy elviszi a bikát is... – de nem, ismét szól, még közelebbről! Lassan kiértem a gerincre, és a túloldali lejtőn megpillantottam a bikát. Csak a testét látom, a fejét vastag erdeifenyő takarja. Gyanút foghatott: mozdulatlanul áll, én meg lapulok a fűben, és a keresőtávcsövön át nézem a bikát. Amely ekkor újra bőg, hátracsapja agancsos fejét, s látom a vékony száron a hármas és négyes, tompa végű koronát. Fiatal, kímélendő. Nézem, ahogy egy helyben harsog, még mindig csak a bőgés közben hátravágódó agancsát mutatva...
Ekkor a hátam mögött megszólal egy másik bika! Recsegő bőgéssel közeledik, szidalmazva az előttem lévő bikát, amely darabig tétovázik, majd hasonló hangnemben szól vissza kihívójának.
Amikor a mögöttem bőgve közeledő bikáról minden kétséget kizárólag megállapítottam, hogy lőhető dárdás (mely lehet, hogy gyilkos is volt egykoron; egy másik bika gyilkosa), akkor – nem igazságot osztva, hisz ki vagyok én ehhez? – csupán merő vadászszenvedélyből a lapockájára helyeztem a keresztet, és lőttem.
