A cím megtévesztő, nem a vadászatról írok Barátom. Vagy csak a bevezetésben lesz szó e témáról. Ebben az elvetélt élettörténetben én vagyok a veszett farkas.
Azzal az élménnyel kezdeném, amikor Kanadában egymás után két reggelen lőttem farkast, és a lövés után mindkettő a saját húsába mart, oda, ahol a lövedék beléjük hatolt; hörögve és morogva forogtak körbe-körbe, és tépték a saját testüket, majd – mielőtt kiszenvedtek volna – belemartak fűbe-fába. Nos, én is egy sebzett állat vagyok, akit halálosan eltalált az élet és a sors felső nagy vadásza. De ahelyett, hogy elvonulnék gyógyulni, vagy legalább a sebeimet nyalogatva kushadnék életem romjai közt, én saját magamat marcangoltatom, lelkiismeret-furdalásom ragadozóival. Vagy – és ez még rosszabb – belemarok mindenbe és mindenkibe, aki csak az utamba akad. Így martam el magam mellől még azokat is, akik szerettek. És így lettem megmarva sunyi ellenségeim által, kik viperaként lestek rám biztos fedezékükből, hogy egy villanásnyi pillanat alatt halálos méregfogaikat a húsomba vájják. Én sokféle módon martam: néha humorba csomagolt gyilkos iróniával, vagy a vitriolos gúnnyal, máskor egyenesben, szemébe mondva a másiknak vélt igazságom, legrosszabb esetben törve-zúzva, eszeveszetten, mint egy veszett farkas. És én is sokféleképpen kaptam a sebeket: néha csendes élc formájában… de leginkább hátulról lettem ledöfve, úgy, hogy még arcát sem láthattam a támadómnak.
Most már mindegy is; ami végleg elromlott, azt el kell dobni. Akit veszett farkas mart meg annak utólag nincs ellenszéruma, csak a megelőzés lett volna esélyes. Utólag már mindennek vége.
Calvero
