Fekete István gyermekkorom kedvenc írója volt. Az ő életművében is második helyet foglalt el nálam a Köd című elbeszéléskötete (rögtön a Barangolások után, mely első volt a saját magam által felállította toplistán.) Ezekben a könyvekben megjelennek Matula történetek, a későbbi sikerregények előképeként, olvashattam vadásztörténeteket... és sok hangulatos írást a ködről. Fekete szerette a ködöt. Mert - írja - olyan jól egyedül érezheti magát benne az ember.

Napok óta köd borítja Miskolc városát. De ez nem hangulatos köd. Szmogot, légnemű piszkot magában foglaló köd ez. S főleg a lelki hatása - legalábbis rám - nehéz. Pedig a hétvégén nem is voltam egyedül. És aki velem volt, mindent megtett, hogy ne üljön lelkemre a köd. Mégis, sok minden, mit értem tett, a kiszolgáltatottság-érzetemet erősítette fel. Főleg, hogy most el kellett mennie, s én ismét egyedül vagyok. Itt a ködben. Jenő bátyám jut eszembe, aki - Feketével ellentétben - nem szerette a ködöt. Rosszkedvű és méla lett tőle: eszébe jutott Enikő nevű lánya, aki szerelmi bánatában tizenhat éves korában szíven lőtte magát. Aztán... sok évre rá, Jenő bátyám is követte őt, végzett magával. Pedig akkor éppen nem is volt köd, augusztusi kánikulában történt, hogy hangos dörrenés remegtette meg iszonyú robajjal a tapolcai házat. (A 8X68-as kalibernek borzasztó az ereje, medvére és egyéb nagyvadakra fejlesztették ki.)

Bocsánat Barátom, hogy mostanában ilyen tragikus témák jönnek fejembe, s onnan ujjamra. Talán a köd az oka. Vadászni sem lehet, és így, hétközben, amikor egyedül vagyok itt a lelki ködvilágban, ilyen esetek kísértenek: Hemingway, Volnits, Enikő, Jenő bátyám.

A ködben, lent a téren egy autóbusz bömböl, padlógázzal melegíti motorját a sofőr. Ez is tovább szennyezi kint a ködöt. Meg itt bennem is. Calvero