Nem szeretnék részletesen okot és indokot adni, a ma éjszakai, álmatlanságomban írt stilizált dühömnek. Nem tartozik másra. Míg más ember, ha fájdalma van elbújik a világ elől, én kiállok naplóm falára, és onnan üvöltöm világgá, hogy fáj-fáj-fáj! Mint Szörényi Levente a hatvanas években. Csak neki "minden csók" fájt... nekem most más. De tényleg nem megyek részletekbe, hagyjuk, nem akarok "jajvékolni".
De egyre inkább úgy érzem magam, mint aki az óceán közepén, egy parányi lakatlan szigeten kuksol, feje felett egyetlen pálmafa. Nem jár arra hajó, mely megmentse, nincs rádióadója, mellyel SOS-jeleket adhatna. Nem törődik vele senki. Illetve valaki mégis akad, akinek fontos ez a hajótörött: köszönet neki.
Valószínűleg csupán saját mini üldözési mániám okozhatja, ha helyzetemre felső hatalmak ellenem való összeesküvését gyanítom. Nem, nem vagyok én annyira fontos ember, hogy a felső hatalmak velem foglalkozzanak...!
Mindenesetre rám jár a rúd keményen. Minden területen. De kibírom. C.
