Riportok a kanadai vadonból

alvási zavarok ellen nem altatót szedni, nyugalmam érdekében nem nyugtatni magam tablettákkal, olyan jó lenne végleg megnyugodni, megbocsátani tudni és megbocsátást nyerni, olyan jó lenne édesapám lábát megcsókolni, az a lábát, amit miattam amputáltak, s egyáltalán olyan jó lenne őt még életben tudni. Olyan jó lenne nem üldözni, és nem üldözöttnek lenni, a bennem hörgő-morgó fantomfarkasoknak több emberhúst már nem adni, olyan jó lenne több áldozatot hozni, és nem áldozatnak lenni, olyan jó lenne eltékozolt éveimből valamennyit visszanyerni, olyan jó lenne jónak lenni, és senki ellen nem fenekedni, és az ellenem fenekedőket nem gyűlölni, olyan jó lenne friss hóban hemperegni, tavaszi ibolyamezőt könnyeimmel öntözni. Olyan jó lenne régi önmagamat, ha máshol nem, hát egy sötét utcában felismerni, azt a hajdani gyermeket, aki tarkója mögé tett kezekkel hevert a mezőn, az eget nézte, szájában fűszálat rágcsálva. Olyan jó lenne jó verseket írni, vagy legalább Jack Kerouac-ot eredetiben olvasni. Olyan jó lenne sűrű ködben hazatalálni, és egyáltalán: olyan jó lenne hazára lelni. Gyermekeimtől bocsánatot kérni s kapni... és olyan de olyan jó lenne az életem vízpartján heverő, hínárszemfedőjű női hullákat feléleszteni, szerepeimnek szövegét soha el nem téveszteni... Olyan jó lenne