A születésed napját ünnepeljük. Sok esztendőt letagadhatnál. De tagadni sosem volt okod, mert sosem hazudtál. Pedig tagadni mégis kényszerültél, mikor aljasul támadtak, bepereltek... Spongyát reá, ugye édes?
Bárányi szelídséged megtanított engem sok dologra. Hogy az indulat helyett néha fontosabb a higgadt megfontoltság.
Gyermekként élted át azt a helyzetet, hogy valakik ordibáltak, dorbézoltak lakótelepi lakásotok folyosóján, és családtagjaid megkértek téged (miért pont téged??): szólj ki az ajtón lévő, kinyitható abakocskán, hogy: "Most már ne engedjétek el őket, hívjuk a rendőrséget!" Hogy miért éppen rád osztották ezt a nem neked való szerepet...? talány. De te kemény lány voltál s vagy, ezen kívül szófogadó: teljesítetted a feledatot, kinyitottad a kis ablakot, és bárányszelídségű hangodon kiszóltál folyosóra: "Most már ne engedjétek el..."
Ez év január 22.-én, valami felső parancsra arrafelé kanyarodtam, ahol növényien finom, jó illatú léted virágzott, s talán hervadásnak indult volna...
Megismerkedtünk. Ami teljesen átrendezte eddigi életünk.
(A történethez csak mellékesen kapcsolódó szál: napra pontosan egy esztendővel eme eleve elrendelt találkozás után megy férjez a nagyobbik lányom, méhében két embrionális élettel.)
De folytassuk. Ez a találkozás felborította mindkettőnk életmenetét. Történtek, történnek méltatlan veszekedések is - nem, nem köztünk, ez még köztünk eddig nem fordult elő - hanem... Mindegy.
De úgy érzem, a lány, aki hajdanán kiszólt az ablakon, most is ugyanolyan szelíden szól hozzám, ahogy régen ama gajdoló részegekhez beszélt: "Most már ne engedjétek el..."
Nem engedlek el! Ne engedj el engem!
Calvero
