Két nagy fül, és két nagy kapafog. Mondhatnám: egy patkányszerű arc… igen, ezt mondanám, ha nem láttam volna néhány előadott számát… abban a műsorban. Amikor először megjelent, kiröhögték… és amikor megszólalt, mindenki odafigyelt rá.
A „bellkántáláshoz” szokott, operetten edzett, táncdalfesztiválokon rombolt magyar fül számára ez idegen világ, meg egyáltalán: hogy képzeli valaki, hogy egyéniség legyen….! Hiszen a mai nemzedék idősebb része azon szociali… ezt a szót le sem írom, inkább így: ahhoz szokott: ne légy egyéniség!, hasonulj meg: légy olyan szamárszürke, mint a többi. És erre itt egy pasi, Király L. Norbi, aki soha nem tanult énekelni, „bellkántálni”, nem is tud… ráadásul nem is akar megtanulni… csak valamit közölni: elmondani valamit a világról, alkalmasint önmagáról.
Latinovits Zoltán színészkirállyal néhány barátom bulizott, berúgott a hetvenes évek közepén. Sajnos én nem. Csak színpadon láttam Latinovitsot, utolsó szerepében, a Bozzi úr…-ban. De barátaim elmesélték, hogy egyik este, amikor jöttek le a Fészekből, és Latinovits be volt baszva, mint az állat, azt ordította a visszhangos terembe: „ A főiskola szarja itt a színészeket, de nincs köztük egyetlen egyéniség sem!, mert ez a rendszer kiirtja az egyéniségeket!” (Jelzem: barátaim többsége, kiktől ezt tudom, azóta elhalálozott, talán mert túl sokat tanultak Latinovitstól, hogyan kell szakszerűen önmagadat elpusztítani…)
Latinovitsnak nem volt igaza. Az egyéniség nem rendszerfüggő. Egyéniségnek születni kell. Nincs rendszer, mely olyan aljas lenne (még „az” sem), hogy a valódi egyéniséget megállíthatná. Itt van a pl. Király L.
Az összehasonlítás talán erőltetett. De Latinovits sem tanult színészetet, s mégis tudta. Ilyen egyszerű az egész. Ez a fiú tud valamit, amit csak kevesen.
…És ha a zsűri bárdolatlan, vagy ál-értelmiségi dumája nem befolyásolja a közönséget, akkor nyerni fog. Éljen a király! Long live the King! Calvero
