Órák óta nézem az ablakból, a járdán siető fekete esernyőket. A szomszéd negyvenes nő most ért haza a szemben lévő házba, az eresz alatt összecsukta nagy fekete férfiesernyőjét, lerázta róla a vizet. Amíg a kulcsért kotorászott a táskájában, úgy lógott kezében az esernyő, mint egy nagy, döglött denevér.
Reggel óta rohannak le-föl a tűzoltókocsik, nem tüzet oltani sietnek: elöntötte a várost a Bükkből lezúduló esőzuhatag. A kocsik keselyűként víjjognak, és eltűnnek a tér mögött.
Kezd besötétedni, de a tócsák felszínét még mindig hinti az eső, halkan, s a megállíthatatlanság biztonságával pöszörög az erkély peremén.
Most pár percig csend van, se sziréna, se egyéb zaj. Azon kapom magam, hogy a Seres Rezső világslágerét dúdolom magam elé halkan: Szomorúúúú vasááárnaap... Az öreg nagyon meg akarhatott halni, mert miuttán kiugrott a negyedikről, és élve maradt, a kórházban a katéterrel megfojtotta magát. Ez volt a Kispipa világhírű zongoristájának hattyúdala.
