Egész nap szakad az eső. Úgy esik, mint a magyar filmtörténet egyik legkiemelkedőbb alkotásában, Tar Béla Kárhozat című filmjében. Öngyilkosságra ichletet adó hangulat. Az ember nézi az utcán siető esernyőket, akik mellett ha elhalad egy kocsi, rájuk fröccsenti a mocskos vizet, amit ilyen mennyiségben képtelenek elnyelni a lefolyók, és a színes ernyők alatt lapulók leköpöttnek érzik magukat, a természet által megalázottnak.
Délelőtt egy hetven év körüli ismerősömmel találkoztam, röviden elmesélte az életét: 20 évvel ezelőtt meghalt rákban a felesége, 10 évvel utána rákban a barátnője, tavaly rákban a nagyobbik fia (ott voltam a búcsúztatóján: szétszórták hamvait a Bükk egyik széljárta fennsíkján) idén pedig rákos daganatot távolítottak el a másik, még egyetlen élő fia testéből... És ez az ember mégsem roppant össze, nem akart öngyikos lenni, elviselte a rá méretett csapásokat, néha még nevetni is tud. Irigyeltem. Nem a sorsát, Isten ments!, hanem az erejét.
Most is halkan dobol az eső az ablakpárkányon: tatam-tamtatatam- tam-tatatatatam...
