Szörényi Éva beszélt egy róla készült portréfilmben: bárónőből lett színésznő a kilencszázas évek első felében, bárónői bájjal és belenyugvással mondta el életét, a felvétel valamikor 89-ben készülhetett, Szegvári Katalin készítette, aki valószínűleg kettős funkciót látott el: a riporteri teendői mellett jelentést is írt a béemnek, már csak megszokásból is, miként tette azt korábban, évekig. De nem egy pitiáner besúgó miatt akartam koptatni ma a billentyűt (pedig tyű de calverosan tudnám róluk cikornyázni a durva szavakat, mely szavak nem lennének olyan posztmodernül durvák, mint amilyenek E. Péter JAVÍTOTT KIADÁS című remekművében sorjáznak- néhol 2 oldalon csak átok és sirtergő szidalom szól a besúgókról - s mely könyv a szerző életművének csúcsteljesítménye - némi apai segédlettel.) Szörényi beszélt a főiskolás éveiről, hogy Gellért Endrét, remek mesterét hogyan kergették öngyilkosságba... szólt Majorról is, aki őt, vélhetően arisztokrata mivolta okán mindig mellőzte... ( Csupán a történelmi tisztánlátás végett: Major Tamás és a másik rendező, Girincnélküli Mátyás, párthűségből cserben hagyták a bajban kollégájukat, Földes Gábor tehetséges győri rendezőt. Földes részt vett az ötvenhatos monsonmagyaróvári eseményekben, s ezért felakasztották. Major gyáva tettét soha senki nem kérte számon, egyedül Gobbi Hilda, aki a Fészek klubban, fellépve a kerthelyiség kockás terítővel lefedett asztalára, a színes lampionok visszfénye alatt Major arcába vágta: Gyilkos vagy Major, megölted Földest!!)) 'csém! 'zmeg...! Született kicsapongóként csapongok itt a történetek kavalkádjában... de maradjuk a remek bárónő személyénél, aki az interjú utolsó részében, szabatosan, csupán csak a mások által elrontott élete feletti megbocsátó mosollyal azt mondta:"...a fájdalom nemesít, a fájdalom tisztára égeti a lelket, igazi művésznek lételeme a fájdalom, anélkül nem lett volna József Attilánk sem..."
És még tegnap este végignéztem - ahányszor adják, mindig ezt teszem - a Holt költők társasága című, amerikai mivolta ellenére remek filmet. S jön a kedvenc jelenetem, amikor a tanáruk védelmében egyik diák feláll az iskolaasztalra, aztán, kicsit félve a másik diák is, majd felbátorodva követik a többiek, szinte mind... De néhányan ülve maradnak. Kábé hárman. Egyik a fülét fogja be, másik a száját, a harmadik a szemét...(mily izgatóan kétértelmű szó...) Igen, ha nagyon leegyszerűsítem a világot: vannak akik - ha más kifejezési eszközük nem marad - felállnak az asztalra, mint Gobbi Hilda... alkalmasint nem asztalra, hanem egy forradalmi szónoki platóra, mint Sinkovits Imre a Petőfi szobor tövében... vagy Földes Mosonmagyaróvárott... És vannak, kik ülve maradnak: szem-fül-száj be.
No. Hát tegnap Kaszás Attiláról igértem megemlékezést, de aztán az a bizonyos Szörényi Éva interjú eltérített... Kaszás Tádé, ugye vársz még. Ráérsz, ott az örökkévalóságban.
