Tegnap késő este kimentünk a kislányommal az erkélyre, szótlanul álltunk, és néztük az égből sűrűn hulló konfettit, néztük a kocsik tetején, meg az ablakunk melletti ezüstfenyfő ágain vastag rétegben fehérlő tejszínhabot. Kezem gyöngéden pihent a lányom vállán, és hallgattunk, mert együtt hallgatni néha tartalmasabb, mint egymással beszélni. A főtérre villamos érkezett zajtalanul, egy percre megállt a neonok hideg fénytölcsére alatt, aztán továbbment. Távolabb az utcalámpák sárga fényfüzére látszott. Vattába csomagolt csend volt, lefagyott a város, az ország, az állam, lefagytak az álmaink is. Felnéztem az égre, a város visszfényére, hópihe csiklandta az állam. Lent a sarkon kinyílt a kocsma ajtaja, füst tódult ki rajta, egy részeg tántorgott az utcára, köpött, hányt, káromkodott, aztán elindult a fal mellett a sötétség felé. A szomszéd ház előtti járdán havat hánytak, a lapát hörögve karistolta a betont, tolta a havat. Ahány ember, annyi féle hányás. Álltunk az erkélyen, kezdtünk fázni, de még álltunk, leheletünk szelíden gomolygott az arcunk előtt. Indokolatlan nagy békesség volt bennem.
Nálunk tegnap volt karácsony.
Isten veletek.
