Ma van a kisebbik lányom 15.-ik születésnapja. Ezen a hétvégén mégsem jön haza a fővárosból. Leendő táncművészként ma is fellép az Operában. Tegnap tortát kapott a barátnőitől. Őt még nem gyűlöli senki. Majd csak később, amikor vetélytársa lesz a tortaadóknak. Majd akkor. De ki fogja bírni.
Tegnap is évforduló volt. Dec. 5. A kollektív közöny, és a saját bekattanásom évfordulója. A népszavazás előtti napon társaságban voltam, és ott ült a fotelben egy fazon, aki közben újságot olvasott, s amikor a kérdés szóba jött, és én elmondtam, mit gondolok erről, akkor ő leeresztette az újságot ( mint régen az amögül leselkedő titkosrendőr) és azt mondta durván az arcomba, hogy ha én így gondolkodom e kérdésről, menjek vissza oda, ahonnan jöttem. És én akkor átültem hozzá a mellette lévő fotelbe, és halk, udvarias hangon azt mondtam - nem szoktam mindig ilyen higgadt lenni - de akkor halkan azt mondtam, hogy a nagyapám két világháborúban magyar oldalon harcolt, mely háborúkról később a történelem - amúgy helyesen - kimondta, hogy nem igaz ügyért folyt, de a nagyapám harctéri sebe attól még igazi volt, s a vére is igazi vér, nem színházi kecsöp. És azt is elmondtam, hogy apám magyar néptanítóként írt magyar gyermekszínműveket, magam pedig Magyarországon, magyar színészként magyarul játszom 3o éve. S azt is hozzátettem halkan, hogy igaz, jelenleg létezik egy országhatár, és nagyapám, apám s én, meg a többi szeretteim 3o kilométerrel eme határon túl születtünk, mely határt - ezt esküvel állítottam! - nem mi hárman húztuk meg oda, ahol jelenleg leledzik. Tehát nem kell sehova mennem, mert már ott vagyok, hol lennem kell. (Akkor még nem tudtam, hogy pár évvel később mégis el kell mennem oda, hol nem vagyok, hogy aztán visszajöhessek.)
