ahova tegnap este érkeztem, nem a vidéki Angliára hasonlit, mint Googwood, sokkal inkább a szabadkai Kertvárosra. Jenő csak ma este érkezik meg Magyarországról, ahova a fegyverengedélye meghosszabbitása végett utazott, de a kanadai hatóságok utolsó pillanatban nem engedték ki a puskáit, igy hát intézni nem tudott semmit, de legalább 3 év után meglátogatta az édesanyját. Hogy LEGALÁBB nem kicsinyitőleg mondom, mert a legfontosabbat tette, hiszen annyira elhanyagoljuk az anyáinkat...ne sunnyogj, te is, én is, mindannyian... aztán, amikor már késő, akkor persze pótolnánk... És épitünk neki márvány sirhelyet, és virágokkal boritjuk el, amivel csak a lelkiismeretünket igyekszünk megnyugtatni, mert az anyáknak akkor már virágra s márványra van legkevésbé szüksége.

Szóval tegnap este megérkeztem Jenőékhez, Szilviával és a kisfiukkal, Botonddal tévét néztünk, és az egész este olyan családias volt, mintha már 1o éve ismerném őket, pedig csak másodszor találkoztunk. De hát az ilyen ismeretségek nem akkor kezdődnek, amikor a valóságban, hanem sokkal korábban megtörténnek őseinkban, amit aztán örökitünk, adjuk tovább nemzedékről nemzedékre... Meg különben is, az asztalon ott a cimeres magyar zászló, nemzeti összetartozásunk szimbóluma...