Ma Tamásnak gyűlésre kellett mennie, vele tartottam várost nézni. Noha tudom, egy városon nincs mit nézni, mert az erdőnek van szine meg illata, a városnak meg szaga van, de mégis elmentem vele, s pontosan azt láttam, amire számitottam. A világ legunalmasabb világvárosát. Unalmas arcu járókelők hömpölyögtek az utcákon, szinesek s fehérek, s amikor egy kisboltban vettem egy 3 dollárról 1 dollárra leárazott zacskó csipszet, az unalmas arcu eladó kérdezte, hogy vagyok, mire én majdnem elkezdtem mondani, hogy köszönöm őszinte őrdeklődését, de ma reggel kicsit fájtak az Albertában megerőltetett izületeim...de mielőtt bármit is mondhattam volna, az eladó elfordult tőlem, és a következő vásárlótól kérdezte, hogy hogy van, akinek hogyléte ugyanúgy nem érdekelte, mint az enyém. Persze, hogy a kérdésére kellő szókinccsel válaszolhattam volna, annak számos akadálya lett volna...(Amikor a szakácsot számon kérik, hogy mért nem tett foghagymát az ételbe, mire ő: óóó, annak számos oka van... az egyik ok, hogy nincs foghagymám.)  Zacskó csipsszel a kezemben sétáltam az utcán, s néztem az unalmas ,faarcú embereket, s az egyetlen figyelemre méltó figura az a pasi volt, kinek nadrágjának szára mégegyszer olyan hosszú volt, mint a lábszára, talpa a nadrág térdénél, s igy csoszogott benne, majd megállt egy fánál, s hugyozott. Egy világváros egyetlen természetes és erdekes embere volt ő. A többi, mint a jóllakott napközis, gond s érzés nélkül hordozta arcát az utcán. Otthon legalább van valami érzelem az arcokon: több nemzedékre előre tönkretett életű, megtört tekintetű arcok...De ezek... Mondok egy példát. Amig Tamásra vártam a kocsi mellett, elénk parkolt egy manus, s véletlenül nekihajtott a patkának, s etört a disztárcsa. Erre ő érzelem nélküli pofával fölvette a tárcsát, s a szemétláda mellé helyezte. Minden élő ember legalábbis bosszankodott volna. Én biztos belerúgtam volna a patkába, s utána káromkodva szökdécseltem volna féllábon. De ez nem. Ezek halottak. 6 millió járkáló halott.