Frankfurtban átszállva már olyan közel voltam a hazámhoz, hogy képzeletben szinte éreztem a lecsószagot. A budapesti gépen a 22 D helyet kaptam, ezt csak azért tartom fontosnak megemliteni, mert keresztülvergődve válltáskámmal a gép folyosólyán, meglepődve láttam, hogy már ülnek a helyemen. Gyenge angolommal (ha valamiben alulteljesitettem Keg Riverben, akkor az az fogadalmam, hogy Shakespeare nyelvét tökéletesre tanulom, nem igy lett) udvariasan mondtam a fiatalembernek hogy az az én helyem, mire ő koránt sem tökéletes magyarjával (suk-sük) az mondta, hogy úgy látszik mindkettőnknek a 22 F helyet adták ki, mire én: a F az az ablaknál van, ott irja, hogy "fenster", ott, ahol ön ül, a D helyen pedig, hogy "gang". De a pasi láthatólag nem akart átülni, ezért hát átléptem a térde fölött, s beültem az ablak mellé. Hamarosan kiderült, miért nem akart tágitani. Amikor hozták az ebédet, megelőzve a légikisaszonyt, maga nyúlt a kajáért, s kért egy viszkit, meg egy pohár bort, amit gyorsan beburkolt, s mikor az utolsó falatot lenyelte, akkor tolta éppen visszafelé a kajáspultok a kisasszony, s ő kért még egy ebédet, s hozzátette, hogy szivesen megkóstolná a fehérborukat is. S amikor a hölgy odaadta, még utána szólt, hogy "s a kávéval mi lesz?" - ezért kellett hát neki a folyosói hely, hogy táplálkozásának logisztikai és stratégiai feladatait könnyabben lebonyolithassa. Megkapta a kévét is, és én hajlamos voltam azt feltételezni, hogy most már kielégülten hátra dől, de ő mindezek után a desszertett egy üveg sörrel akarta lenyomatni, nem tudva azt a régi magyar rigmust, miszerint "borra sör megyötör". Megkapta a sörét is, meg hölgynek azt a kérdését, melyben gúnyosan érdeklődött, hogy hozhat-e esetleg még valamit? A pasi kicsit gondolkodott, de mire kitalálhatott volna valami egzotikus koktélt, bemondták, hogy hamarosan leszállunk Budapesten, s a légikisasszony otthagyta. Népes állatseregletemmel a bőröndömben, mint valami forditott Szent Ferenc, három és fél hónap után haza érkeztem.

No igen, talán egyesek jogosan várják azt a bizonyos "okot", s meg is irom majd holnap, bár lehet, hogy csalódást okozok, mert nagyon egyszerűen emberi az az ok, s csupán csak a gyengeségemet fogom elárulni vele...de megteszem holnap. Ma viszont azzal az tévés élényemmel zárom soraim, amit eső nap láttam, mikoris Töröcsik Mari nyilatkozott hosszan, kinek a csupasz lábát is megcsókolnám, annyira tisztelem a szinészetét, de ez a műsor megerősitette azt a régi tudásomat, hogy a szinészeket nem az eszükért fizetik, s a legnagyobb aktorok is zavaros közhelyeket mondanak. Szó szerint lejegyeztem egyik mondatát: "...és zászlójára tűzött sok rendező meg kritikus..." S nekem bizony pikáns kényszerképzetem támadt ezekről a "zászlójára tűzött" eseményekről, s azt gondoltam magamban: ejnye-ejnye Mariska...! Ha a legnagyobbak ilyen pongyolán és féreérthetően fogalmaznak, mit várhatunk a foglalkozás körében elkövetett szinészet gyakorlóitól...?