Riportok a kanadai vadonból

AZ  IGAZGATÓK  MEGŐRÜLÉSÉNEK  KÓRKÉPE. Több évtizedes megfigyelésem szerint az alábbiak minden olyan emberre vonatkoznak, aki 1) önértékelési problémákkal küzd 2) a fölé értékelt egójához hatalmat kap. Magam azt a kórismét csupán igazgatókon figyelhettem meg, mert számarányukat tekintve, sokkal kevesebb miniszterelnökkel találkoztam, mint színházigazgatóval, bár kamasz koromban az 1971-es Vadászati Világkiállításon egész közelről láttam Brezsnyevet, mivel azonban a biztonságiak hamar félrelökdöstek, ezt a megfigyelésemet nem tekinthetjük reprezentatívnak.  Az ilyen-olyan hatalommal bíró emberekkel kapcsolatos megfigyelésem viszont számos. Ennek alapján bízvást állíthatom, hogy a kórkép ugyanúgy megy végbe egy sorkatonai tizedesnél, vagy kis fika csantavéri cégvezetőnél, mint bármelyik nagyobb színház vezetőjénél. A kinevezésük utáni időszakban – értsük ezen az első két évet –, még normálisak, nem jelenik meg szemükben a hatalom cézári delíriuma. De a ciklusa vége felé már a színház (könyvkiadó, vagy más, általuk vezetett intézmény) nem is érdekli őket, csak az, hogy miként tudják megnyerni a következő négy-öt évet is. Emiatt a színházban (könyvkiadóban, vagy más, általuk vezetett intézményben) már nem is láthatók, inkább a döntéshozók háza táján. Amely politikusok pedig szintén csak a saját mandátumuk folytonosságán ügyködnek. Így vannak ők sorosan (nem félreérteni, a metaforám kizárólag elektrotechnikai jellegű) bekötve, egészen föl Orbán cáratyuska segge partjáig. És az első ciklusa végére már mindegyik igazgató (vagy egyéb hatalom) azt hiszi magáról, hogy őt személyesen Isten hatalmazta fel a világ irányítására. Márpedig nem hiszem, hogy Isten olyan felelőtlen lenne, hogy elígérkezett volna ennyi középszerű faszfej irányában. nfl