EZT A MESÉT egy nyári napon találtam ki, amikor nagyon sokat gondoltam azokra a nyarakra, amit a tengeren töltöttem. Azon a napon vártam ide az unokáimat. De nem tudtak jönni, ezért nektek meséltem el a FBon Talán azért akartam az unokáimnak mesélni, mert a lányaimnak soha nem meséltem. De ez így nem igaz, mert Lillának igen, pedig nem is én neveltem, igen, neki néha meséltem, mert akkor még volt bennem valami, ami később kiveszett. Nem értettem soha a gyerekekhez. Ami abból is látszik, hogy EZT a mesét akartam az unokáimnak elmesélni, ami talán egyáltalán nem nekik való. Vagy, nem tudom. Döntsétek el Ti. Mert ismét megbetegedett az egyik iker unokám, lemondták a szombati látogatást, tehát nem tudom nekik elmesélni. De talán jobb is. És ahogy annak idején, ismét Nektek mesélem el. Így szól.
Egy napon egy tengerhullám beleszeretett a sziklába. Mindig körülötte forgolódott, fodrozódott, csókolta éjjel-nappal, fehér habkarjával ölelte. Sóhajtozott, zokogott, könyörgött, hogy a szikla legyen az övé, és addig ostromolta szerelmével, míg évezredek alatt – merthogy kitartó szerelmes volt ám az a hullám – lassan alámosta a szikla ellenállását, és egy szép napon, mert nem bírta tovább, a szikla megadta magát, és a hullám karjába omlott. És akkor a szikla, a körülrajongott, az imádott, annyira áhított szikla nem létezett többé. Elmerült a mélybe Egy szikladarab hevert csupán a sötétségben, a tengerfenéken. A hullám úgy érezte, megcsalták, rászedték, és hamarosan egy másik sziklát keresett magának. nfl
