Riportok a kanadai vadonból

AZ  ÚJVIDÉKI  TELEP.  6. lefejező rész. A piac után a színházba mentem próbát nézni. A nézőtér üres volt, csak D., a rendező ült előttem, olyan nagy kopasz fejjel, mint büfében a márvány asztal. Jónapot kívánok, mondtam D.-nek, de rögtön tudtam, hogy nem mondok igazat. Ez egy kicsit talán karinthy-s volt, szándékosan. Mert semmi okom nem volt jó napot kívánni D.-nek, akinek kábé annyi humora volt, mint a csizmám talpának. De mivel nem volt tudatában e fogyatékosságának, minden próbán humortalan vicceket mesélt, ezzel tágította a társulat ízléskörét. Néztem a nagy kopasz fejét. A tarkóját.  (Erről most eszembe jut a régi vicc, ide illik, D. repertoárjába: Mit láttál a színházban? A Simek fejét. Az milyen darab. Nagy, kopasz, hájas darab.) Azt mondtam imént, olyan feje volt, mint egy márvány asztal, de a hasonlat nem pontos, mert az asztal hideg. D. meg forrófejű volt, hisztis. Mindig nagyon megdolgoztatta a társulatot, leginkább fölöslegesen. Erőszakos volt, ordított a színészeivel, és kigúnyolta őket. De ha megható jelenetet látott, sírt, mint a gyerek, és ha meg volt elégedve, ugrált és őrjöngött, de ha dühös volt, földhöz vágta a szövegpéldányt, megtaposta, dühében zokogott. A színészei a háta mögött kinevették és szidták, és mégis valami iszonyattal vegyes megelégedés töltötte el őket, hogy eleget tesznek ennek a takony rendezőnek. A színpadon mindig minden arra utalt, hogy ITT  KÉREM  SZÍNHÁZ  VAN  JÁTSZVA,  EZEK  NEM  MI  VAGYUNK. Utálom az ilyen MINTHA színházat. Elálmosodtam, elaludtam, fejem lebukott a rendező kopasz fejének márványasztalára. Erre fölriadtam, és ezerrel az játszottam, hogy figyelem a próbát. Később aztán csöndben ellógtam. VÉGE (Hétfőtől új sorozatot indítok, SZÍNHÁZI  HÁZŐRZŐ címmel) nfl