Riportok a kanadai vadonból

ELADOM A HOLTTESTEMET. De komolyan. Csáthnak juthatott eszébe ilyen gondolat. ( Milyen jó, hogy már nincs feleségem, leőhető, akkor őt lőném le, s adnám el – az ismeretfogytékosok kedvéért: Csárh lelőtte a feleségét… nem adta el a hullát, inkább önmagával is vézett.) Meg Bródy Sándornak, aki írt egy remek novellát, ezzel a címmel: Rembrandt eladja a holttestét (Írók két háború között, Szépirodalmi Kiadó, 1979. Régi kedves ismerősőm, Gyulay Líviusz illusztrálta e könyvet.) Bródy saját magát írta meg  Rembrandtban. Bródy egy ragadozó novellista volt, húsevő, tépő fogú, mohó drámaisággal írta meg a világ undorítóságát. Balzacot ingerelte ilyen teljes bőséggel, gazdagsággal a világ szennyese. Mert nem elég, ha az író leírja az emberen esett sérelmeit, legyen ahhoz is ereje, hogy kizsigerelje a rosszat. Még ha ellenségeket is szerez vele, mint Bródy. Üsse a rosszat, harapja. Ha ír, szövegében gyúljon ki az ige, s körülötte a mondat. Ady egyik versét őneki ajánlotta, ezzel a szöveggel: “Bródy Sándornak, aki talán nem is tudja, hogy mennyi mindent csinált és folyatott le egy csatornátlan országban.” Bródy, sértettségében Padovába megy, ott lesz medikus, mert torkig van Magyaroszággal, és mire visszajön, elfelejtik, halála után fedezik fel újra. (Használati utasítás a magyar tehetséghez: végy egy egyéniséget, üldözd külföldre, vagy a halálba, majd kanonizáld szentté.) A Rembrandt novellákban Bródy saját magát írja meg, több változatban; magányos haldoklását.