A szerb monadás szerint a jó szomszéd többet ér, mint egy rossz testvér. Nem állítom, hogy át tudom élni e monadás tartalmát, hiszen a testvérem nem rossz, és kevés helyen volt jó szomszédom. Talán a montenegrói hegyekben, ahol 25 évig a nyarakat, ritkán a teleket töltöttem. Ahol az egymásrautaltság megóvja a szomszédokat egymás utáltságától.
A legundokabb szomszédokkal itt találkoztam, ahol most nomádkodom: Hatvanban. A panelsor minden földszintjén régi típusú “házmesterek” laknak (mai nevük: közös képviselő), akiknek még nem szóltak, hogy már más időket élünk; ma már nem kell lesniük a lakókat, feljelenteniük, hatóságként eljárniuk, erőszak-szervezetként fellépniük. Olyanok, mint a régi legenda szerint az a japán katona, aki negyvenegyben bevetette magát valami lakatlan helyre, és még a hatvanas években is időnként onnan lövöldözött, abban a tévhitben, hogy még mindig tart a világháború.
Ha este 1o után megcsikordul egy székláb, máris “szolgálatba helyezik magukat”: felkopognak a partfissal, olyan agresszíven, hogy azzal aztán valóban felverik a lakókat. Napközben végig itt ülnek a ház előtti padon, és olyan erős hangon pletykálkodnak, hogy az esetleg még ma is rejtőzködő japán katona is meghallaná. Délutáni pihenő lehetetlen. Ehelyett aznapi székletük állagáról kell naturális élménybeszámolókat hallgatnom, ami még csukott ablakoknál is gyomorfordítóan undorító.
Undok vénasszonyok. Hogy dögölnétek meg.
C.