1.
A késdobáló című filmben a késdobáló szerepét játszani nem jelent rosszat. Az Álmoskönyv szerint sem. Huszonöt éves voltam; nem sokkal korábban végeztem el a Főiskolát (akkor még így hívták.) Először Dömölky Jánost kérték fel a rendezésre, a casting-ot (akkor még nem így hívták) is ő készítette velem, ő osztotta rám a szerepet, de ő hozni akarta a másik főszerepre Haumant, és az újvidéki producer nem egyezett bele. Ekkor Dömölky visszalépett. Vicsek Karcsi rendezte a filmet. A Jugoszláv (akkor még volt egy ország, és így hívták) tévécsatornákon nagy siker lett; a 36 mm-es változata részt vett a Pulai Filmfesztiválon; 1986-ban bemutatta a Magyar Televízió is. Nánai István (aki színikritikus volt, kivételesen írt csak tévékritikát) azt írta, hogy ha nem magyarul beszélnének a színészek, azt hitte volna, hogy amerikai filmet lát.
Forgatás. Az utosó snittben a késdobáló meg akarja mutatni a parasztoknak, hogy ő bizony más, ő nem szalonnát zabál hagymával, hanem nyers tojást.
“Figyelem, próba következik!”: két tojás. A homlokomon törtem, a héjából szürcsöltem ki a tojásokat, mint a menyét. “Figyelem, felvétel lesz!”: négy tojás… A statiszta ront, “újra vesszük!” Már tíz tojásnál tartok. “Oké, ezt megtartjuk. De várj, maradjon mindenki a helyén! Csinálunk még egyet, totálból!”
Tizennégy tojást törtem össze a fejemen és ettem meg nyersen. “Ennyi volt, köszönjük!” Félrevonultam, hogy kihányjam a tojásokat, mert olyan volt a gyomrom, mint egy tízszer használt koton. Az egész belsőmet nyúlósnak éreztem, de nem sikerült kidobnom a taccsot. Fának támaszkodtam s az ujjammal ingereltem a trutymót, mint mikor bottal piszkálunk egy ketrecbe zárt gusztustalan állatot. Valaki megszólított: “Ne fogjam a homlokod? Úgy könnyebben kihányod.” A fodrászlány gyöngéden a homlokomhoz nyúlt, megsimította a fejem, én meg kicsit kiszolgáltatottnak éreztem magam, de csak kicsit és csak rövid ideig, mert olyan érzékien simogatta a homlokomat, hogy hamarosan megkívántam a fodrászlányt; ugyebár a tojás hatása a férfiszervezetre; emlékezzünk csak Fellini filmjére.
A forgatás után egy órával már ott voltunk a munkásnegyed bérháza előtt. Közben kiderült, hogy nem fodrászlány. Fodrászasszony. Három gyerekkel, másféléves ikrek és hároméves kislány. Egyedül neveli őket, az apjuk tavaly elment Németországba dolgozni és eltűnt, fél éve nem adott hírt, pénzt pedig már előtte sem. Mint a vakok, botorkáltunk a kanmacskabűzös csigalépcsőn az első emeletre. “Bocs’, de a villanykapcsoló!, valamelyik csavargó ököllel rácsapott, és eltörött a bakelit…” Úgy mentegetőzött szegényke, mintha a világ minden csavargójának tettéért ő tartozna felelősséggel. A főzelékszagú körfolyosón madárijesztő gatyák és színes ingek lógtak a szárítókötélen, női fehérnemű és repdeső melltartó, úgy kellett átbújni alattuk, érezni lehetett a ruhák délutáni napfénytől megtermékenyített tisztaságszagát.
– A gyerekek már biztos alszanak, nem fognak zavarni minket. A nővérem vigyáz rájuk, amíg dolgozom. De ő hamar elmegy… – nyugtatott meg, amikor beléptünk a lakásba. Kinyitotta az ablakot és egy alkonyi napsugárkévét eresztett be rajta. Nekem már majdnem szétfeszült a sliccem; mondom, nem alaptalan, amit a nyers tojás hatásáról beszélnek. Balfácánul ácsorogtam a konyhában, a komódon ódivatú, nagyméretű vekker klattyogott, szemben egy heverő, fejem felett légypiszoktól pöttyözött csupasz villanyégő, a falon hímzett háziáldás: mandolinon szerenádozó fazon, “azért főzök tyúkhúslevest, mert az uram sokat keres.”
– Viszlát! A gyerekek kaptak vacsorát és lefeküdtek – mondta sietve a nővére, már a kijárati ajtóból.
Leültem a fotelbe, nyikorogtak alattam a rugók.
– Éhes vagy?
– Kösz, nem.
– Maradt tegnapról…
– Mondom, hogy nem.
– Szopjak?
– Majd.
– Csak így, a fotelben ülve. Előjáték.
– Majd.
– Kikészítsem a krémet? Ha análisan akarnál.
– Mindig ilyen szolgálatkész vagy?
– Szeretek szolgálni. Így szoktattak.
– Kicsodák?
– Hát, a férjem is.
– Meg még?
– Hát mindenki. Apám is.
– Engem nem kell szolgálnod. Szabad vagy. Jobbágyfelszabadítás, ezernyolcszázötvenhárom, úrbéri pátens, az allodiális földek jobbágyai nincstelen parasztokká váltak…
– Mi bajod?...
– Hülyeségeket beszélek.
– Idejössz? A heverőre.
– Oda.
A numerák közötti mosakodásokat már bizonyára unta; azt mondta, töltsünk rá az előzőre. Éreztem a szeméremajkára száradt spermám ragacsát.
Éjfél körül elkísért a lépcsőig. Ahogy bújtunk át a szárítókötél tisztaságillatú fehérneműi alatt, megcsókolt, és azt súgta: ma tényleg szabad voltam.
2.
Harmadnap a kanmacskabűzös csigalépcsőn megálltam. Nekitámaszkodtam a nyirkos falnak és felnéztem a mennyezetre, mintha onnan várnék valamit. A vakolat több helyen lemállott, és lecsöppenni készülő vízcseppek dudorodtak rajta.
A csöngetésre nem rögtön nyitott ajtót.
– Gyere be, a nővérem elvitte a gyerekeket.
– Nem körülményeskedem, szakítani jöttem. S megyek is mindjárt.
Sokáig csak a vekker lépkedett: klatty-klatty-klatty-klatty…
– Aha… Koszos a tornacipőd. Kipucoljam?
– Ne. Így szeretek benne járni. Koszosan. A tornacipőt nem pucolják.
– Akkor mit tehetek érted?
– Hogy ha mégis bemegyek, nem zárod rám az ajtót.
– Nem fogom. – Más hangon: – Vettem ám masszírozó gépet…!
– Minek?
– Helyetted. Tegnap már kipróbáltam, fú, de remek volt!
– Aha.
– Odatartottam, és úgy bizsergette…! A legjobb pasi sem tudott nekem soha ilyen hosszú orgazmust… Még apám se, senki, senki, ebben a büdös életben. – Villogott a szeme. Féltékeny lettem. Soha senkire, egyetlen férfira sem voltam féltékeny, és most itt van: egy gépre lettem féltékeny. Hogy egy gép többet tudhat nálam. Átkaroltam kamaszlányos derekát, ő pedig rögtön belecsimpaszkodott a nyakamba, s mint a szertornász, felhúzta magát a csípőmre. Lee jól kitalálta, hogy zipzár kell a farmerre… Belecsusszant, és olyan hangon rikoltozott, mintha kínoznák, pedig szerintem nem. – Ugye az élvezés, az egy végletekig fokozott fájdalom, ugye? – És zokogva vonaglott, és azt se bánta, hogy dereka mögött mind lehullik a falról a vizes vakolat.
Calvero
