Ezt a rímpárt tudtommal Hegedűs tanár úr írta, aki csak névrokona a párt-színésznek, akit Dézsának hív a szakma, és akinél nyálasabb hízelkedőt, piócaként sikamló pojácát még nem bírt el a hátán az a hely, amit az ókorban amfiteátrumnak, később ez a szó az amfi-tól megfosztatott, a nyelvújítás kora óta pedig „színpad” néven használatos. De nem Dézsa jellemrajza a mai téma. És nem is a történelem szemétdombjára került cocalista párt, akikről Bara Margit tragédiája kapcsán kellő terjedelemben és indulattal írtam nemrég. (Kiegészíteném azt a részt, hogy miután véget ért a gemenci vadászattal egybekötött orgiájuk, azzal szórakoztak a cocák, hogy a Krisztus-szobron gyakorolták a lövést, versengve, melyikük tudja pontosabban eltalálni a Megfeszített testét. Hogy ez mennyire nem legenda, meggyőződhet bárki, ha ellátogat a gemenci vadászházhoz; a lövésnyomok ma is látszanak a kőkereszt maradványain.) A címben szereplő rímpár ma már alig érthető, hiszen az „adoma” szó a szavak múzeumába került; átvette helyét a: vicc, évődés, baszkódás, heccelés… metamorfózisának legújabb változata pedig a szívatás. (Holnapi jegyzetemben egy szívatásról fogok írni.)
Valójában tehát nem az adomáról, hanem az azzal egybecsengő adományról fogok ma írni, a tegnapi felajánlásom folytatása és magyarázataképpen. Azzal a kiegészítéssel, hogy a tegnapi falajánlásom publikálása után fél nappal szíves volt engem felhívni a Magyar Vadászati Múzeum leendő igazgatója, és meghatódva fogadta az adományomat. Hosszan beszélgettünk telefonon, és fenntartva szándékomat, sőt kiegészítve néhány olyan dologgal, ami tegnap lemaradt a listáról, egy tárgyat azonban visszavonva, csakis azért, mert ajándékot illetlenség elajándékozni; tehát a Mangi nénitől ajándékba kapott Széchenyi Zsigmond szelencét ebből az okból megtartanám. A márciusban megnyíló Múzeumban tehát méltó módon lesznek jelen az idők végeztéig s még két napig, az életem értelmét igazoló trófeáim és ereklyéim.
De hogy is jutottam el addig a lelkiállapotig, hogy ami miatt negyven évig izzadtam és fáztam, ami miatt elutaztam a világ távoli sarkaiba, és ami nagyon fontos volt számomra, azt hirtelen felindulásból, de szilárd elszánással a köz számára engedem át, holmiféle múzeumi mecénás lázában lobbanva, téveszmésen Széchenyi Ferencnek vélve szerény személyemet…?
Nem hirtelen elmezavar, de nem is hosszú tervezgetés és előkészület következménye ez. Tegnapelőtt éjszaka történt. Hírhedten rossz alvó vagyok. Ébrenléti agyalásom azzal a gondolatmenettel kezdődött, amiről tegnap írtam; hogy ha eddig nem volt saját lakásom, akkor már nem is lesz, pontosabban: determinált, és a sors által számomra kijelölt út, hogy ne is legyen. A másik, ettől látszólag távol eső érzésből fogant, mégpedig abból a szigorú tényből, hogy másfél éve nem léptem színpadra, nem mutattam meg magam, s ha már így van, akkor megmutatom a személyem tárgyiasult értékeit. Amit egy múzeumban esetleg naponta százan is megnéznek. A trófeákat -- helyettem. A harmadik szempont… sajnos bűzlik a politikától. Aki kicsit is ismer, tudja, hogy mióta a mostani magyar kormánypárt megjelent a nyolcvanas évek végén, azóta szimpatizálok velük, de sosem léptem be a pártjukba. A cocalisták pedig annyit rontottak az életemen ((és mindenkién, még a párttagjaikén is, csak ők nem tudnak róla (leginkább gyéefre, a közélet legundorítóbb férgére vonatkozik eme ítéletem)), hogy azoktól mindig távolságot tartottam. A jelen helyzet csak annyit változott, hogy most már mindkét oldaltól undorodom. Nem azért, mert dohányboltra pályázván hoppon maradtam volna. Nem is abból az okból, hogy a stadionépítésen, vagy közbeszerzésen vesztes lettem volna; miként az előző kurzusban, a soha meg nem épült kormányzati negyednek sem voltam kedvezményezettje, amire mások sok száz milliót nyaltak fel; csak nyalniuk kellett érte. Érdek nélkül, csakis tapasztalati alapon, hogy ne mondjam: empirikus úton utáltam meg a ma regnáló magyar kormányt. Ami nem azonos a magyar állammal, még kevésbé a magyar néppel. És ha adományom eljut a Múzeumba, és a megnyitón a Semjén nyomja majd a szokásosat, akkor (ha ott leszek), azzal tudattal nyelem le, hogy életem legfontosabb tárgyait nem a hataloméhes politikusoknak adományoztam, hanem annak az országnak, amelyért a nagyapám két világháborút végigharcolt (bocsánat az emelkedett és személyeskedő megfogalmazásért.)
No, ennyit a tegnapi írásom epilógusaként.
Kiegészítem a listát néhány apróbb dologgal, amit tegnap kifelejtettem a felsorolásból, de ezeket is az adomány részének szánom.
Alaszkai vadmadarak:
1 fenyőfajd; 1 galléros fajd; 1 hófajd
1 rendellenes színű alaszkai holló (flavizmus)
Európai vadmadarak:
1 erdélyi császármadár
1 rendellenes színű tőkés réce tojó (flavizmus)
A felsoroltak mindegyike teljes nagyságukban preparálva, molymentes üvegszekrényben tárolva.
.És ha már ma is ez volt témám fókuszában, zárásképpen kiragadok egy ehhez tartalmilag lazán kapcsolódó rövid részletet a nemrég befejezett Világélet című vadászati kalandregényemből.
34. old.
A vacsorát követő beszélgetés közben eszembe jutott egy ötlet. Tudakoltam Dmitartól, van-e Belgrádban vadászmúzeum. Ő kis töprengés után azt mondta, hogy tudtával volt egy ilyesféle létesítmény a Kalemegdán várában. Zárójelben mondom, hogy azt a várat védte meg a mi Hunyadi Jánosunk. Jusson eszébe mindeniknek, aki déli harangszót hall! De hát azt a múzeumot már régen szétrágták a molyok, mondta a vadász, és a magyar gasztronómiára akarta terelni a szót. De én nem tágítottam. Mi lenne, ha mi létesítenénk az első Szerb Nemzeti Vadászati Múzeumot. Tudtam, hova célzok, s azt is, hogy találni fogok. Mert a szerbeknél erre nagy találati felület kínálkozik. A szerbeket meglehetősen nagy nemzeti öntudat feszíti. Dmitar darabig kérődzött az ötletemen, egyre fényesebb lett a tekintette, és nem csak a slivovicától. És már vette is fel a telefont, hívta a befolyásos barátját, aki közeli ismeretségben volt a regnáló szerb kormánnyal. Elmondta a „saját ötletét”, hogy meg szeretné alapítani a Szerb Nemzeti Vadászati Múzeumot, és az illető segítségét kérné, hogy erre megfelelő épületet biztosítsanak. Egy órán belül már a szerb kormány is áldását adta a kezdeményezésre, és nem csak eszmei támogatását adta, hanem egy használaton kívüli épületet a főváros legjobb helyén, a Knez Mihajlova utcán, a Terazije és a Moszkva szálloda között, amely épületet kilencvenkilencben magyar segédlettem lebombázta a NATO. Később aztán helyreállították a romokat, de nem találtak megfelelő bérlőt, mert a labilis politikai helyzet miatt a külföldi bankok óvakodtam Belgrádban fiókintézetet nyitni. Az önbecsülésemnek jóleső érzés volt, hogy Széchenyi Ferenc kései utódaként múzeumalapító lehettem, még ha az egy idegen város idegen lakosainak épülésére is leend. És ezt nem a noblesse oblige kötelezettségeként tettem. A főutcán béreltem lakást, onnan jártam el trófeagyűjtő utaimra; elmentem a Sumadijába, amit magyarul Erdővidéknek lehetne nevezni, és az ottani nemzeti érzelmű szerb vadászoktól is kaptam trófeákat a Múzeum számára. De a legnagyobb adományt a szerd királyi dinasztia leszármazottjától, Arsenije Karagyorgyevicstől kaptuk, aki személyesen látott vendégül dedinjei lakosztályán, és több mint ötven trófeát adott át, melyek a világ minden tájáról származtak: volt közte ázsiai argali, az afrikai ötök, és egy hatalmas kitömött jegesmedve. De magam is gyarapítottam a gyűjteményt, amikor meghívást kaptam zergevadászatra a koszovói Prokletijére, és a Drina-kanyonba, ahol csónakból lőttem zergebakot a Múzeum részére.
Enyi volt a regényrészlet. S miként a bevezetésben ígértem, holnap a “szívatásról” fogok írni, nem akadémikus stílusban.
Calvero
