Nem tudom, mennyi idő tellt el. Lehetett egy hét, kettő, egy hónap is. Vakon ültem az igluban, sosem tudtam, nappal van-e, vagy éj. Számomra örök éj volt. Egyik nap zajt hallottam a bejárat felől. Megzörrent a szélfogó ponyva. Ösztönösen odakaptam a fejem. És akkor, mintha túlvilági homályból érkezne a világosság; mint mikor a halálból tér vissza valaki; mint Nagyfényen, szegény Jóska szegény fia, aki meglátta a nagy fényt… Én is enyhe fényt láttam. Másnap visszatért a látásom. Akkor odamentem Amuthoz. Mondtam neki, hogy haza akarok menni a sajátjaim közé, krabluna-földre. Tenné meg azt, hogy távozásom után Tesunia iglujába költözik. És pótolja Umpahot. És engem. Amut boldogan elmosolyodott. Egy hét múlva, amikor napfelkeltekor elindultam, még mindenki az iglujában tartótkodott. Csak Tesunia állt az iglu előtt. Némán nézett utánam. Mielőtt a folyó kanyarulata végleg eltakarta volna előlem a tábort, megálltam és visszanéztem. Tesunia ott állt mozdulatlanul a távolban. Háta mögött a felkelő nap rózsaszínűre festette a havat. Intettem, de ő nem intett vissza. Akkor tovább mentem a kanyarban. A napnyugta utáni hosszú szürkületben érkeztem a kocsimhoz. Ugyanúgy állt ott a fal mellett, ahogy hagytam; ahogy Steve ígérte. A bolt zárva volt. A lakat rozsdásodásából láttam, hogy Steve még a tél beállta előtt elment, és valószínűleg csak késő tavasszal tér vissza. Ha vissszatér. Tehát Umpah is feleslegesen tette meg az utolsó útját, feleslegesen halt meg, mert úgysem tudott vásárolnai. Az olajvállatok hókotrói letúrták az útról a havat; a hófal három méter magasságban kísérte az utat. A Brooks Range emelkedőjén a letaposott hó jegesen fényesedett az úttesten, csak nagyon lassan és nehezen jutottam fel a hágóig, onnan azonban már akadálytalanul ereszkedtem a boreális erdők felé. A hó is egyre kevesebb lett, és az útmenti füzeseken már megjelentek a rügyek. Hajnalfelé elálmosodtam, betakaróztam az első napon, Umpahtól vásárolt gereznákkal, aludtam két-három órát, aztán tovább hajtottam. A Yukonon túl már eltűnt az utat kísérő hófal, Fairbanks után pedig már csak a hegytetők fehérlettem. Az útelágazásnál (amiből Alaszkában kébé százmérföldenként van egy) keletre fordultam, és az Alaszka-hegyvonulat mentén utaztam a kanadai határ felé. Azt terveztem, hogy megpróbálok lejutni Edmontonig kocsival, ami télidőben legkevesebb négyéjszakás utazást jelentett. Ismét este lett, és egy kereszteződésben balra fordultam, és késő éjszaka az American Summit Roadhause-ban végre megfürödhettem, ágyba fekhettem. Reggeli után, a fogpiszkálót rágcsálgatva nézegettem a fogadóst; középtermetű, középkorú, akárcsak én. Lengyel származású. Kérdeztem tőle, van-e eladó öltönye. Megelpődött. Ilyen kérdéssel még nem akadt dolga. De aztán a feslett, foszladozó karibubőr ruhámra pillantva nem kellet sokat magyaráznom.
–Van egy kihízott, zöld öltönyöm. Ingekkel, nyakkendőkkel. És krokodilbőr cipővel. Azt tudnám felajánlani.
–Mennyibe kerülne? – kérdeztem.
Nem volt sumák pasi a lengyel, nem akart szorult helyzetemen kereskedni.
–Százötven dollár – mondta. – A szálással, szalonnás rántottával együtt. Mit gondol, megbukik a kormány?
–Melyik kormány?
–Hát a mostani. Három hete nem tudnak megegyezni. De hát egyik kormány se csinál semmit, csak fenntartja a reményt, hogy egyszer megbukik.
Nem tudtam, miről beszél. Adtam neki kétszáz dollárt, ráadásként neki ajándékoztam az összes gereznát. Átöltöztem, és a következő nap dálutánján megérkeztem a határra. Kilenctizenegy óta a kanadai hatóságok nagyon bizalmatlanok a külföldiekkel szemben: a Bevándorlási Hivatal sokáig faggatott: merre jártam?, hová tartok?... Amikor elmondtam, hogy az eszkimók között töltöttem a telet, úgy néztek rám a hivatalnokok, ahogy szegény Umpah nézett volna egy mobiltelefonra. (Sokszor eszembe jutott Umpah.) Mondtam, hogy Yellouknife-on keresztül, a Meckenzie úton akarok Edmontonba menni, onnan pedig repülővel Európába. Fél óra várakozás után tovább engedtek. Tettem vagy száz kilométernyi kitérőt, hogy ha már arra járok, megnézhessem a legendás Klonike-folyót, és Dawson Sity-t, de ott ugyanolyan csalódás ért, mint a Denali Nemzeti Parkban. Mintha a szentenderei skanzenben lettem volna! Néhány turista, pár szuvenírbolt, benne pofoznivalóan szemtelen eladók árultak arany áron giccses emléktárgyakat. És mindefelé rozsdásodó gépek; otthagyott földgyaluk, elevátorok…Itt volt hát ama híres alaszkai aranyláz! Ami nem is Alaszkában volt, hanem Kanadában, de százhúsz évvel ezelőtt még nem volt GPS, hogy pontosan bemérték volna, hogy hol van a térképen a vonalzóval meghúzott határ. Egy kisebb tavat is láttam, melyről már korábban olvastam. Az pinírok annak fenekén tyúktojás nagyságú aranyrögöket találtak, de csak gyögyhalász módon tudtak hozzáférni; meztelenül lemerülve a víz fenekéig, ott sokáig kotorászva tudták a felszínre hozni. Többségük aztán nem sokáig örülhetett a leletnek, mert a jéghideg vízben tüdőgyulladást kaptak, ami az akkori dőben még egyenlő volt a lassú halállal. De a tó fénytörése gyakran becsapta a kalandorokat, mert a napsugár olyan fényes foltokat vetített a tófenékre, amilyen az arany. És a kapzsi kalandor lemerült érte, de csak annyit ért el, mint mikor valaki a délibábot akarja megragadni. És erről nekem az alkoholista művészek jutottak eszembe, akik lemerülnek a szesz mámorába, azt remélvén, hogy ott lelik meg tehetségük aranyrögét. De csak halálos betegségeket nyernek. Mondom ezt nektek úgy, hogy megismerkedésünkkor, marha módon még én is hetvenszázalákos rumot ittam a Marhában.
Az edmontoni reptér parkolójában a vállamra dobtam az egyetlen holmimat, a bőr válltáskát, bezártam a kocsit, és a kulcsot a motorházra tettem. Hátha szüksége lesz rá valakinek.
Calvero
